Levéltári Közlemények, 55. (1984)

Levéltári Közlemények, 55. (1984) 2. - Vörös Antal: A magyarországi bányaigazgatás szervezete, 1867–1945 / 141–225. o.

A magyarországi bányaigazgatás szervezete 205 kezelését átvette, 1899-ben a gyárak számadásának az egyesítését vezette be és ezt követte 1900-ban a teljes szervezeti összevonás. A Pénzügyminisztérium 1900-ban a „vasműosztályt", valamint „a m. kir. államvasutak gépgyára és a diósgyőri m. kir. vas- és acélgyár igazgatóságát" feloszlatta és az összes vasgyárak igazgatására „Magyar királyi állami vasgyárak központi igazgatósága" címmel új hivatalt állított fel, mely a gyárak felügyelő bizottságának a közvetítésével a Pénzügyminisztérium irányítása alatt állott. Az új szervezés után az igazgatóság alá a következő gyárak és bányák tartoztak: I. A m. kir. államvasutak gépgyára Budapesten. II. A diósgyőri m. kir. vas- és acélgyár a hozzá tartozó kőszénbányával. III. A vajdahunyadi m. kir. vasgyári hivatal a hozzá tartozó következő művekkel: a) a vajdahunyadi gyártelep, b) a govasdiai gyártelep, c) a gyalári vaskőbánya, d) a kötélpálya, e) a különféle faszéntelepek. IV. A zólyom-brezói m. kir. vasgyári hivatal a következő vasművekkel és bányákkal: a) a zólyom-brezói gyártelep, b) a chvatimechi gyártelep, c) a pieszoki gyártelep, d) a tiszolci gyártelep, e) a vashegyi, rozsnyói, csucsomi, nadabulai, rudnai, dobsinai, tiszolci, szentandrási, upponyi, nekecsényi és tapolcsányi vasbányák, g) a libetbányai gyártelep és a jamesnai vaskőbánya. A diósgyőri vasgyárhoz tartozott még a kabolapojánai (Gyertyánliget) vasmű, a zólyom-brezói vasgyári hivatalhoz pedig a rhonici (Kisgaram) gyár, de az előbbit a Pénzügyminisztérium kedvezőtlen földrajzi fekvéséből következő versenyképtelensége miatt 1903-ban, az utóbbit pedig 1901-ben szintén gazdaságossági szempontok miatt magánosoknak adta el. 5. A szén- és az olajbányászat igazgatásának átszervezése 1909-1918 A vasgyártás és vasércbányászat terén történt átszervezéseket 1909-ben a szénbányászatnál követték hasonló jellegű intézkedések. Az államkincstár kezelésében a századfordulóig csupán a Diósgyőr melletti kőszénbányák álltak, de ezek feladata is csupán a vasgyár ellátása volt és közfogyasztás vagy eladás céljaira nem termelt. A kiegyezés után ugyan a kincstár a Zsil völgyében, Hunyad megyében jelentős szénterületeket vásárolt, de ezt előbb a Brassói Bánya- és Kohómü Rt.-nek, majd a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt.-nek adta bérbe és más vidéken sem törekedett a kincstári szénbányászat megteremtésére. A Pénzügyminisztériumnak ezt az álláspontját a kiegyezés után a kedvezőtlen szállítási viszonyok és a rendelkezésre álló nagy mennyiségű és olcsón előállítható faszén indokolta. A századfordulóra lezajlott technikai fejlődés következtében a faszénnél nagyobb kalóriaértékű kőszén azonban már nélkülözhetetlen feltétele volt a nagyipari fejlődésnek. A vasutvonalak zömének az államosítása pedig a századfordulóra a kincstárt az ország legnagyobb szénfogyasztójává tette. Ezek a körülmények és a századforduló szénkrízise, a spekuláció miatti magas szénárak megérlelték a kormányzatban az állami szénbányászat megteremtésének gondolatát. 1907-ben a horvátországi Vrdnik község határában a Fruska-Gora hegység déli lejtőjében lévő magánszénbányák megvásárlásával kezdte meg a Pénzügyminisztérium az állami szénbányászat megteremtését. Ezt követte 1908-ban a Zsil völgyében, Petrozsény környékén a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. bérletében levő területnek a visszavétele, 7 Levéltári Közlemények 1984/2