Levéltári Közlemények, 55. (1984)

Levéltári Közlemények, 55. (1984) 2. - Vörös Antal: A magyarországi bányaigazgatás szervezete, 1867–1945 / 141–225. o.

172 Vörös Antal végzése ellen annak kézbesítésétől számított harminc napon belül lehetett fellebbezést a bányakapitányságoknál benyújtani. A bányahatósági végzéseket és határozatokat mindig úgy kellett az érintettekhez eljuttatni, hogy a kézbesítést és annak napját mindig pontosan ki tudják mutatni. A kézbesítés elismervényét tehát mindig az ügyirat mellé kellett csatolni. (V. sz. 116. §) A bányakapitányságok a főbányahatóságot gyakorló minisztériummal, a közigazgatási hatóságokkal és bíróságokkal közvetlenül érintkeztek, éspedig a minisztériummal felterjesztés, a közigazgatási hatóságokkal és bíróságokkal megkeresés formájában. Saját közegeikhez, s ha kellett, a felekhez is rendeleteket intéztek, ez utóbbiak konkrét ügyeiben határozatokat és végzéseket hoztak. Saját kerületére minden bányakapitányság bányarendőri szabályokat bocsáthatott ki. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok 70. §-a intézkedett a bányahatóságok nyilvántartási könyveiről és iratairól kimondván, hogy azokat a levéltáraikban sértetlenül kell megőrizniük. E törvénykezési szabályok 71. §-a pedig a bányahatóságok levéltáraiban őrzött irományoknak a magánosok által történő használatáról intézkedett. A bányahatóságoknak - e törvény értelmében — minden irományt, kivéve azokat, melyek magát a hivatalt érdekelték, vagy magánosok által őrizetre tétettek le, minden folyamodónak vagy láttamozott másolatban, vagy ha kérték, hiteles alakban minden nehézség nélkül ki kellett adniok. Az Ideiglenes Törvénykezési Szabályok e paragrafusainak a végrehajtása során azonban sok félreértés merült fel, mivel csak nagy általánosságban szabták meg a bányahatósági levéltárak irományainak használatát. Ezért e kérdést később a Pénzügyminisztérium rendeletei szabályozták. 1901-ben a minisztérium utasította a bányakapitányságokat, hogy a hivatalos másolatok kiadását az irattárban őrzött ügyiratokról az esetben meg kell tagadni, ha a folyamodó az illető ügyirat tartalma felől fennforgó érdekeltségét nem tudja bizonyítani. Az egyes bányahatóságok eljárása azonban még ezután sem lett egyöntetű, sőt, egyes esetekben a bányatörvény 39. §-ával is ellenkezett, ezért a pénzügyminiszter 1908-ban átfogóan szabályozta a bányahatósági nyilvántartókönyvek, térképek és ügyiratok megtekintésének vagy lemásolásának a rendjét. A hivatal vezetője megengedhette — e rendelet értelmében —, hogy az érdekelt ügyfelek és igazolt képviselőik a hivatalos iratokat és térképeket a hivatalos órákban és helyiségben lemásolják vagy megtekintsék. Az összes nyilvántartókönyvet (adomány- és engedély könyv, adomány és engedély kérvény könyv, kutatási könyv, zártkutatmányi könyv), továbbá a bányajogosítványok helyi fekvését feltüntető térképeket, tekintet nélkül arra, hogy a jogosítványok még fennálltak-e vagy sem - a hivatalos órák alatt és helyiségekben bárki megtekinthette és lemásolhatta. A rendelet további pontjai még a bányahatósági tisztviselők által készített térkép- és iratmásolatok díjait is szabályozták. Az állam bányászati vállalatai ugyanazon szabályok alá tartoztak, mint a magánosokéi. A bányahatóságok azonban a törvényben előírt működésük során — hacsak a késedelem-veszéllyel nem járt — mindig a kincstári főbányahivatalokhoz (bányaigazgatóságok) kellett, hogy forduljanak, s átirataikkal ezeket szólították fel az esetleges mulasztások pótlására. Ha ezen felszólítások nem jártak eredménnyel, a főbányahatósághoz fordultak a további intézkedés végett.