Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.

Magyarország közigazgatása 1711-1765 5 9 Az első pont azt szögezte le, hogy mindenkinek, aki a törvények értelmében adózni köteles, az adóteher viselésében részt kell vállalnia. A második pont az egyenlő teherviselés elvét hangsúlyozta, ami azt jelentette, hogy az adót minden adóköteles teherbíró képességének megfelelő mértékben köteles fizetni. Kiemelte ez a pont, hogy a megyei tisztviselők, így a fő- és az alispánok birtokán élő adófizetők ne részesüljenek adókedvezményben, ami csak a többi adózó rovására történhetett volna, A harmadik pontban is a megyei tisztviselőkről volt szó, különböző visszaéléseik megakadályozásáról. Ilyen visszaélés volt az, hogy az adózóktól munkát, vagy terményeket fogadtak el, hogy a megyei katonaságot és a szolgaszemélyzetet ellenszolgáltatás nélkül saját céljaikra vették igénybe. A negyedik pont a törvénytelen szolgáltatások szedését tiltotta mind az állami, mindpedig a megyei, azaz a házi adózásban. Az ötödik pont a pontos adófizetést, azaz a beszedett adónak a hadipénztárakba időben történő beszolgáltatását írta elő, hogy a katonaságot is pontosan lehessen fizetni. A hatodik pont a megyei adóigazgatás tisztviselőinek a munkájáról szólt, szorgalmat és hűséget kötve a lelkükre. Rendszeres elszámolásra kötelezte az adóigazgatásban dolgozókat, tiltotta, hogy a közpénzeket magáncélokra használják fel. Előírta, hogy az adópénztárosok birtokos nemesek legyenek, így ugyanis könnyebb volt őket az esetleges hiányok vagy károk megtérítésére kötelezni. A pénztárosok elszámoltatásánál lehetőleg a főispánnak is jelen kellett lennie, és az eredményről tájékoztatnia kellett a helytartótanácsot. A hetedik pont azt írta elő, hogy az elszámoltatásnál kiderült hiányokat a pénztárosoktól időben be kell hajtani, ellentétben azzal a kialakult gyakorlattal, hogy a hátralékokat gyakran az örökösöktől kellett követelni. A nyolcadik pont az ellen rendelkezett, hogy a megyei pénztárakban nagyobb összegek halmozódjanak fel. A pénztárak helyzetéről minden hónap elteltével tájékoztatni kellett a fő- és az alispánt, azok pedig az illetékes országos biztosnak tettek jelentést. A kilencedik pont értelmében a főispánt minden negyedév végén tájékoztatni kellett arról, hogy az esedékes adót hol nem fizették be. Ha intézkedése eredménytelen maradt, az uralkodót kellett, nyilván a helytartótanácson keresztül, értesítenie. Az utasítás ugyan nem szólt erről, de tudjuk, hogy ilyen esetekben katonaságot vezényeltek a hátralékos helységbe, és az természetben hajtotta be, illetve élte föl a meg nem fizetett adót. Az utasítás záró része mégegyszer összefoglalta azokat az elveket, amelyeket a főispánoknak működésükben szem előtt kellett tartaniuk. Valóban szép elvek voltak ezek, már ekkor a kibontakozó felvilágosult abszolutizmus szellemét sugározták. Az adózó nép védelme, a köz érdekének a magánérdekek elé helyezése, ami az egész utasítás vezérlő motívuma volt, még akkor is elismerést érdemel, haladó jellegűnek minősül, ha tudjuk, hogy az adózókat olyan közösség érdekében védték, amely Magyar-