Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.

28 Ember Győző Az az időszak, amelyben a kincstár inkább a birtokok eladományozásával és darusításával foglalkozott, nem pedig a gazdálkodással, III. Károly uralkodásával ért véget. Mária Terézia idejében a kamarák már megtartják azokat az uradalmakat, amelyek valamilyen jogcímen a koronára haramiának. Viszonylag a legtöbb birtok, amelyen a magyar kamara gazdálkodásra rendezkedett be, az észak-keleti Felvidéken, a szepesi kamarai igazgatóság területén volt. Diósgyőr, Tokaj, Sóvár, Peklin, Bocskó, Huszt, Ungvár voltak ezeknek az uradalmaknak a központjai. Ide számíthatjuk a püspökladányi, nagyváradi és sólyomkői uradalmakat is. A Maros—Tisza-menti határőrvidék felszámolásával, Szlavónia egy részének visszacsatolásával, Csanád, Arad és Zaránd megyékben a tótváradjai és a halmágyi, a Bácskában a zombori, a szantovai, a kulai és a palánkai, a Szerémségben a péterváradi uradalmak kerültek a magyar kamara igazgatása alá. Nemkülönben a modenai hercegtől, aki az osztrák örökösödési háborúban Mária Terézia ellen fordult, elkobzott aradi, csanádi és zarándi birtokok. A komáromi birtokokat 1744-ben, a magyaróvári uradalmat 1746-ban szerezte meg a magyar kamara. Az előbbieket azonban, már időszakunk után, 1767-ben átengedte a gróf Zichy családnak, amelytől viszont megszerezte az óbudai és a visegrádi uradalmakat, amelyek legjövedelmezőbb birtokai lettek. Az utóbbit viszont, a magyaróvári uradalmat, Lotharingiai Ferenc német—római császár 1764-ben megvásárolta, Mária Terézia pedig 1766-ban leányának, Mária Krisztinának, Albert herceg magyarországi helytartó feleségének adományozta. A magyaróvári uradalom, mint a Habsburg-ház családi birtoka, továbbra is a magyar kamara kezelésében maradt, ugyanúgy, mint az 1736-ban örökös nélkül elhunyt Savoyai Jenő hercegnek magyarországi birtokai, a baranyavári (béllyei), a vörösmartoni és a ráckevei uradalmak, amelyeket III. Károly végrendeletében feleségének, Erzsébet Krisztina császárnénak hagyományozott. E példák jól mutatják, hogy a kincstár jellege kettős volt, a kamarák egyaránt kezelték az uralkodói ház családi, azaz magán, valamint a felségjog alapján szerzett és élvezett állami birtokait és jövedelmeit. Noha a kincstári állami jószágoknak az a nagyarányú eladományozása és tartozások törlesztését szolgáló elkótyavetyélése, amely a török kiűzése és a szatmári béke utáni évtizedeket jellemezte, Mária Terézia uralkodása idejében megszűnt, ez nem jelentette azt, hogy a kincstár az osztrák örökösödési és a hétéves háború pénzzavarai közt nem kényszerült egyes birtokait, ha nem is elárusítani, de elzálogosítani. A Komárom megyei birtokok hosszabb ideig a komáromi várparancsnok számára voltak lekötve, és 1744-ben történt visszaszerzésük után egy évvel már nagyobb kölcsönt tábláztak be rájuk, majd 1758-ban a bécsi városi bank részére kötötték le őket. A magyaróvári uradalom kétszer is a bécsi városi bank záloga lett. A diósgyőri uradalmat 1743-ban az egri káptalannak, a bácsi birtokokat 1746-ban a pesti invalidus-háznak adták zálogba, az ungvárit 1764-ben gróf Gyulay Ferenctől váltották vissza. Ami a kincstári birtokokon folyó gazdálkodást illeti, a magyar kamara hosszú ideig inkább az extenzív művelés felé hajlott, nem utolsósorban azért, mert az sokkal egyszerűbb és kényelmesebb volt, és a marhatartás révén jövedelmezőnek is bizonyult. A földek jelentős hányadát legelőnek hagyták meg, azon ridegen nevelték a marhacsordákat, amelyeket azután a nyugati vásárokra hajtottak.