Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - KRÓNIKA - Vörös Károly: Paulinyi Oszkár (1899–1982) / 242–243. o.

Krónika 243 melyek meghozták számára mindazt a hazai és külföldi elismerést és megbecsülést, melyet ez az életmű (ha csak a maga teljességében való értékelésére egyáltalán képes kevesek részéről is) méltán kiváltott. Mert Pauünyi munkássága nyomán Magyarország történetének jelentős fehér foltjai tűntek el: feltárultak a középkor-végi, koraújkori magyarországi nemesfém termelés méretei, technikai és szervezési mechanizmusai épp úgy, mint az a sajátos bányavárosi társadalom is, mely e termelés körül, annak szolgálatában felépült, tevékenységével hosszú időn át nemcsak Magyarország, hanem több-kevesebb áttétellel, közvetve vagy közvetlenül egész Közép-Európa gazdaságát és ezáltal az arra alapozott társadalmi, politikai és művelődési törekvéseket is befolyásolva. Ennek a gazdaságnak és társadalomnak egy hosszú életen át tartó szívós kutatása és rekonstruálása során tett, nemegyszer az egész kelet-közép-európai fejlődés jobb megértéséhez is fontos új tényeket, analógiákat és összefüggéseket megvüágító megállapításait Pauünyi hatalmas — olykor roppant munkával nagy számszerű táblázatokban is összeállított — levéltári bizonyító anyaggal támasztotta alá, lehetővé téve ezzel eredményeinek nemcsak ellenőrzését, hanem továbbfejlesztését, minden oldalú nemzetközi felhasználását is, életművét a magyar gazdaságtörténet legnagyobb teljesítményei közé emelve. De visszatekintve erre az oly gazdag - és kéziratban maradt munkái remélhető mielőbbi kiadásával még tovább gazdagodó - történetírói életműre, látnunk kell azt is, hogy nemcsak az e munkát megalapozó forrásanyag feltárása és összegyűjtése, hanem annak fontos, módszertanilag is kezdeményező tanulmányokban való feldolgozása is Pauünyi levéltári szolgálatának évtizedeire nyúlik vissza, mintegy azokban gyökeredzik. Látnunk keü, hogy Paulinyi sok szempontból mindvégig levéltáros volt és az is maradt haláláig. Nem csupán az a közel három évtized tette azzá, amit az Eötvös-kollégiumból kikerülve 1925-től 1955-ig az Országos Levéltár szolgálatában, a húszas-harmincas évek oly jelentős levéltárosi és történetírói egyéniségeinek vonzáskörében töltött, mint Csánki Dezső, Károlyi Árpád, Angyal Dávid, Kossányi Béla, Domanovszky Sándor (hogy csak az elhunytakat említsük) - közben, 1934-től 1946-ig, nehéz években a bécsi volt közös levéltárak mellé rendelt levéltári megbízottként tevékenykedve -, és nem is csupán a levéltári tevékenységét az ötvenes években kitöltő olyan munkák, mint a Helytartótanácsi Levéltár és a bécsi levéltárakból visszaszolgáltatott iratok mintaszerű alapleltárainak elkészítése, végül pedig a polgári kori kormányhatóságok zilált áUapotban levő levéltárai rendbehozásának és kutathatóvá tételének energikus megindítása. A levéltári évek igazi nyomait Pauünyi munkásságában is az a levéltárost halálig jeUemző magatartás őrizte meg, mely a történetírótól a valóság teljességének rekonstruálását igényű, azt azonban csak az adatok formálisan is teljes körére támaszkodva tudja elképzelni; erre törekedvén vállalva annak kockázatát is, hogy az egyes, teljességükben feltárt források, iUetve az általuk hordozott információk óriási tömege (amelynek nemegyszer nyomasztó méreteit igazában csak a levéltári anyagot a legkevesebb megkötéssel használni jogosult levéltáros érzékelheti) egy ponton a fegyelmezetlen, a feltárt teljességet szelektálni, azt rendszerezni, kritikailag áttekinteni már nem képes kutató fölé kerekedve megbénítja munkáját. Paulinyi váUalta ezt a kockázatot: sajátos munkastílusát: fáradhatatlanságát a források teljességének összegyűjtésében, hihetetlen precizitását a szövegek és kivált a számszerű adatok ellenőrzésében és összeállításában, gondolatmenetének vüágosságát a lelkiismeretes és széleslátókörű levéltárosnak ez a — más levéltári kortársaitól sem idegen — magas igénye és annak megvalósításában állandó, fegyelmezett kritikai munkája is magyarázza. Olyan magatartásként, mely haláláig végig kísérte munkásságát. Paulinyi középtermetűnél valamivel magasabb, a természetet szerető ember volt és szenvedélyes horgász. Nem volt könnyű természete: indulatos volt és nem mindig szerencsésen megfogalmazott véleményének, kritikáinak kimondásában sokszor nem tartotta vissza semmiféle megfontolás. Baráti társaságban, kivált fiatalok között gyorsan felengedett, s ha valakit közel engedett magához, az mindig számíthatott rá. Utolsó éveiben, mikor már szinte egyetlen élő s üyenként sok mindent látott, sokra emlékező, sokakat ismert tagja volt az Országos Levéltár még a húszas években induló nagy nemzedékének, sokszor és szívesen beszélgetett a múltról, idézett emlékeiből, - sajnos arra, hogy megírja emlékiratait, bárhogyan biztattuk is, nem volt rávehető. Most már ő is elment, maga is emlékké vált mindazok számára, akik még ismerhették és akik nemcsak a történetírónak, hanem az embernek is kegyelettel megőrzik emlékét. Vörös Károly 16*