Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - IRODALOM - Tömördi Sándor: Michel Pastoreau: Les sceaux. Brepols, Turnhout-Belgium, 1981 / 227–228. o.

Irodalom PASTOUREAU, MICHEL: LES SCEAUX Brepols, Turnhout-Belgium, 1981. 78 1. A szerző tanulmányában átfogó képet ad a nyugat-európai szigillográfia jelenlegi állásáról. Ezzel kapcsolatban elmondja, hogyan alkalmazták Nyugat-Európában az V—XV. századig a pecséteket, elemzi a ránkmaradt pecsétek problémáit, és rámutat, hogyan nyújthat a pecséttan segítséget a történelemnek és a régészetnek. Megállapítja, hogy a pecséttan, mint régi diszciplína, még nem tudott magának sajátos és pontos kritikai szabályokat kialakítani; nyelvezete pontatlan, osztályozási módszerei tapasztalatiak. A szerző áttekinti és ismerteti a régi és az új elemzési elveket, kritikai és osztályozási szabályokat javasol, kiemelve a pecsétek jogi értékét. A tanulmány magvát a pecsétnyomólapról (sceau matrice) és ennek képlékeny anyagba való lenyomatáról (sceau empreinte) szóló fejezetek képezik; az utóbbit nevezik pecsétnek (sceau). Megállapítja, hogy a pecsét eredeti feladata az oklevelek és iratok hitelesítése volt. Ezenkívül két másik funkciót is teljesíthetett: egyrészt az oklevelek és levelek, illetve helyiségek és tartályok felbontatlan ságát biztosította, másrészt jelölte a tárgy tulajdonosát. A pecsétnyomólapról szóló fejezet legérdekesebb része a pecsétnyomó gyártásával foglalkozik. Ezzel a kérdéssel még nem foglalkoztak behatóan. A pecsétek egy részét véséssel, más részét öntéssel alakították ki, és később cizellálták. Úgy tűnik, ez a munka hosszadalmas és költséges volt, s a figyelem hiánya miatt rendkívül sok hibára adott alkalmat, különösen a feliratnál. Keveset tudunk a pecsétvésnökökró'l; e téren számos kérdés vár megválaszolásra: hogyan dolgoztak a vésnökök, hogyan szerezték meg a mesterségüket, volt-e beleszólásuk a pecsét ábrázolásának és köriratának megválasztásába? A hiteles és hamis nyomólapok kérdésének csak a pecsétlenyomat tekintetében van jelentősége, ebben a vonatkozásban is csak az oklevéllel történő együttes kritikai vizsgálat lehet a döntő. A pecsétlenyomattal foglalkozó rész fő problémája a pecsétviasz összetétele. A XI. századig a viaszt nem színezték, később gyakran fehér színű, majd a XII. századtól vörös és zöld színezetet kap az ólom- és a rézoxid használata révén. A nagy kancelláriákat kivéve a színezésnek nem volt jelentősége. A pecsétlenyomat készítésére vonatkozóan még hiányosabbak ismereteink. Megválaszolásra várnak a következő kérdések: hogyan lágyították meg a viaszt, hogyan használták fel a nyomólapot? A szerző behatóan foglalkozik a középkorból ránkmaradt pecsétíenyomatok védelmével, restaurálásával, illetve konzerválásával. Különböző védőeljárásokat használnak Nyugat-Európában: vászon-, bőr-, pergamencsomagolás; fa- vagy fémdoboz. A szerző mindegyik móddal kapcsolatban aggályait fejezi ki, mert egyik módszer sem biztosítja a pecsét sértetlen megőrzését. A védelem megoldatlanságával szemben a restaurálás és a konzerválás területén komoly eredményeket értek el. (Például egy tört pecsét egyes darabjait egyesítik és a hiányzó részeket más színnel megjelölve pótolják.) Hasonlóképpen eredményesen küzdenek a mikroszkopikus gombák ellen. Sajnos még nem áll rendelkezésre hatásos orvosság az ólombullák porladásos szétesésének megakadályozására. Ezen a területen jelenleg G. Fleetwood és a Svéd Királyi Levéltár által alkalmazott megoldások a leghatásosabbak. A szerző szerint a másolatok készítése tekintetében szintén G. Fleetwood eljárása a legjobb. Az Öntőminta készítésénél egy idő óta nem használnak gipsz és plasztilin jellegű puha pépeket, mert félő, hogy a régi pecsétnyomó használat közben megsérül vagy eltörik. Az új technikai eljárás két fázisban készíti a lenyomatot. Új vegyianyagokkal (tengeri enyv és szilikonbázisú poralakú termékek) öntik ki a pecsétnyomó lapját, majd az így nyert negatív másolatból már egyrészt a hagyományos anyagokkal (terrakotta, gipsz, viasz), másrészt új vegyületekkel (poliésztergyanta és polivinilklorid) készítik a pozitív lenyomatot. A továbbiakban a szerző néhány kritikai és osztályozási szabályról számol be. A XIII. század közepe előtti időszakból nagyon sok hamisan pecsételt oklevélről van tudomásunk. E tekintetben gyakori volt olyan hiteles pecsétnek az alkalmazása, amelyet mas oklevélről megtévesztési szándékkal vettek le. Az effajta hamisítás viszont nem a szigillográfiára, hanem a diplomatikára