Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - IRODALOM - Miskolczy Ambrus: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. I. kötet. Összegyűjtötte, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Andics Erzsébet. Bp., 1981 / 225–226. o.

226 Irodalom zéket Olyan „fontolva naladó" konzervatív irányzathoz tartozott, mely egy ideig még a forradalommal is hajlandó volt együttműködni, ennek előtte pedig, ha megkésve is, de hosszas előterjesztéssel határozottan fellépett a hírhedt 1846/7-i Jósika-féle urbárium ellen, amely tudjuk, milyen katasztrofális hatással lehetett volna az erdélyi úrbéres parasztság sorsának alakulására. Érdemes lett volna talán az erdélyi kancellária levéltárának idevágó anyagából is válogatni, s azzal is csak nyomatékosítani azt, amit a szerző Erdély és Magyarország uniójáról ír. Korántsem öncélúak az erdélyi vizsgálódások, s korántsem egykorú álláspontok igazolásáról van szó. Erdély bizonyos fokig ellenpéldája a szűkebb értelemben vett Magyarországnak, hiszen 1848-ban „a jobbágyfelszabadítás megbuktatására, illetve elodázására való törekvésükkel a konzervatívok - ha elég erősek — alighanem Magyarországot is - mutatis mutandis - Erdélyhez hasonló sorsra juttatták volna." Ugyanakkor nagyonis határozottan jelzi a szerző az erdélyi viszonyok archaikusabb, elmaradottabb jellegét, a reformmozgalom gyengébb mivoltát. Belső gyengeségét azonban — úgy véljük - csak részben lehet az arisztokraták nagyobb szerepének tulajdonítani. Mert alapvetően ennek köszönhette az erdélyi reformmozgalom erejét és tekintélyét, hiszen mint a liberálisok annyiszor felpanaszolták, Erdélynek nem volt a magyarországihoz hasonló ,,középnemessége", és a közép- és kisbirtokos nemesek inkább a reakció hívei voltak. Az erdélyi arisztokráciát pedig, amelyet tulajdonképpen magyarországi mértékkel inkább a középbirtokos nemességhez lehet vagyoni helyzete alapján mérni, a konzervatív sajtó liberalizmussal vádolta. És aztán az olyan nagy tapasztalatokkal rendelkezők, mint Szemere Bertalan és Pulszky Ferenc - persze nem minden célzatosság nélkül - nemcsak nagyfokú elismeréssel nyilatkoztak az erdélyi arisztokráciáról, hanem kifejezetten szembeállították a magyarországival 1848-49-i szerepe miatt. Igaz, az erdélyieknek nem is sok választásuk maradt, s a végén még a primitív rendi reakciót a minap még a nevetségességig védelmező öreg Bethlen Lajos is Bem tábornokkal ölelkezett, akinek sok kedvenc katonája a liberálisokkal szimpatizáló és velük tartó arisztokraták sorából került ki. Nem szépíteni akarunk, hanem csak azt hangsúlyozni, hogy az erdélyi fejlemények megítélésében a sajátos viszonyokat és lehetőségeket az ítéletalkotásnál fokozottabban kellene figyelembe venni. Ezért sem tudjuk olyan negatívan értékelni az erdélyi diéta törvényhozó tevékenységét, mint a bevezetésben idézett Kővári László, akinek 1860-as évekbeli ítéletalkotásában nagyonis belejátszott az, hogy 1848-ban az Ellenőr című lap köré tömörülő radikálisok egyik hangadója volt - bár alapvetően egyet lehet érteni azzal, amit a szerző a számottevő forradalmi baloldal hiányáról ír -, az 1860-as években pedig nagyfokú erkölcsi bátorsággal fordult szembe a passzív ellenállást választó erdélyi arisztokráciával, azzal szemben a polgárságban keresve a románokkal való megegyezést kereső politikája bázisát. Mindez azonban nem változtat azon az Andics Erzsébet által is hangoztatott keserű igazságon, hogy az erdélyi viszonyok nagyonis jó lehetőséget kínáltak „a galíciai" módszerek alkalmazására. A szűkebb értelemben vett Magyarország ellen viszont a horvát bán seregét kellett felhasználni, amit - mint azt a források kimerítően példázzák - maguk a konzervatívok lelkesen helyeseltek, határozottan sürgetve az átfogó katonai fellépést — különösen a tehetetlenségét harciasságával leplező-kompenzáló Dessewffy Emil -, abban a Windischgrätzben keresve pártfogót és szövetségest, aki csak bárótól felfelé tartotta felebarátait embernek, és sokban az 1848 előtti birodalmi berendezkedés híve volt. Csalódniuk kellett tehát, amikor aztán Schwarzenberg kitért apósa híveinek ajánlkozása elől, de ez nem tartotta vissza ezeket, hogy kormánybiztosként, majd a cári intervenciós erők mellett is szolgálva ne próbáljanak érdemeket szerezni. Közben jobbról bírálták az ellenforradalmi Bécs anacionális abszolutizmusát, mely a birodalmi-állami totális öncélúságot olyan szintre emelte, hogy nem is nagyon volt szüksége erre a hatalomból részt követelő tömörülésre, az 1848-49-es vívmányok megcsonkításában a nagybirtokos arisztokrácia amúgy is amolyan természetes szövetségesnek bizonyult. Gondosan jegyzetelt forráskiadványát Andics Erzsébet alapvetően a hazai közönségnek és kutatóknak szánta - elsősorban ezért közli az idegennyelvű iratok magyar kivonatát -, mégis úgy véljük, eddigi monográfiáihoz hasonlóan méltán tarthat számot külföldi érdeklődésre. Miskokzy Ambrus