Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - IRODALOM - Miskolczy Ambrus: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848–49-ben. I. kötet. Összegyűjtötte, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta Andics Erzsébet. Bp., 1981 / 225–226. o.

IRODALOM A NAGYBIRTOKOS ARISZTOKRÁCIA ELLENFORRADALMI SZEREPE 1848-49-BEN. I. KÖTET összegyűjtötte, szerkesztette és a bevezető tanulmányt írta: ANDICS ERZSÉBET Budapest, Akadémiai Kiadó, 1981. 583 1. Történetírásunk nemes hagyományait folytatva több évtizedes kutatást zár le és összegez Andics Erzsébet nagyszabású forráskiadványának első kötete. Bár ez a második és harmadik (1952, 1965) - amelyek 1848. március 15-től 1849. március 4-ig, aztán 1850 áprilisáig keletkezett fonásokat tettek közzé - után jelent meg, mégis szerencsés mozzanatnak bizonyult ez a sorrend. Hiszen a jelen kötetben az 1840-es évekre vonatkozó iratok közzététele mellett ki lehetett egészíteni az előző kötetek anyagát, ugyanakkor marxista történetírásunknak időközben született sok, fontos eredményére építhetett a szerző, elsősorban azokra, amelyek ugyancsak az ő munkássága nyomán láttak napvilágot Láttuk, Andics Erzsébet olyan levéltárakban is végezhetett széleskörű kutatógyűjtő munkát, ahol addig magyar történész nem dolgozott, fgy mindaddig ismeretlen, új anyag alapján rajzolhatta meg a hazai és birodalmi konzervatív erőknek a liberális reformmozgalom ellenében kifejtett politikáját, valamint azt, ahogy a külső reakció a belsővel szövetkezve az 1848-49-i forradalmat és szabadságharcot meg akarta semmiátenl Igazabb és hitelesebb képet kapunk így a liberális törekvésekről; azáltal, hogy láthatjuk, milyen elszántan hatalomra törő erőkkel kellett küzdeniük. Elsősorban olyan politikusokkal, akik a feudális rendszer és az uralkodói abszolutizmusnak a „belügyekben" szabad kezet adó rendi alkotmányosság fenntartásában a nagyonis érdekelt erőre, az arisztokráciára próbáltak építeni, arra, amelyre Széchenyi István is — sokat emlegetett tragédiájának egyik mozzanataként - támaszkodni akart. A konzervatívok a rendi osztály nevében beszéltek, miközben onnan azért — mint arra a szerző is határozottan figyelmeztet - egész sor jeles egyéniség - a kor politikai szótárából kölcsönzött kifejezéssel élve - a „középnemesség"-re alapozott reformmozgalommal haladt, sőt annak élvonalában. Andics Erzsébet az 1840-es évek derekától indítja nagyívű bevezetőjét, hogy aztán részletesen mutassa be az 1848-49-ben már véres tervek kovácsolására is vállalkozó figurák tevékenységét, azokét, akik - gyakran csak a kezdeményező szerepkörében tetszelegve - olykor már-már szinte kétségbeesetten ajánlkoztak fel a birodalmon belüli és kívüli reakciónak, miközben a nemzetiségi polgárháborútól sem riadtak vissza. A források pedig az olyan kérdésekre vetnek vüágot, melyeket nagyfokú „tapintattal" kezelt a két világháború közötti történetírás. A megszépítő szándékokkal szemben hangsúlyozza is a szerző Jellasics báni kinevezésében Jósika Sámuel szerepét. És mintegy adalékként tegyük szóvá, hogy a vezérszerepet játszó — és éppen ezért időnként visszahúzódó erdélyi Kancellár, aki 1848 tavaszán igazában csak a császárnét és Zsófia főhercegasszonyt tartotta „férfinak" az udvarban, eleinte még annyira „rugalmas" volt, hogy amint azt Petrichevich Horváth János 1850-es évekbeli feljegyzéseiből megtudhatjuk, Hoyos fó'vadászmesterrel együtt ő fogalmazta az osztrák alkotmányt kilátásba helyező március 15-i császári ígéretet. A diétái felső táblai konzervatívok 1848 tavaszi gáncsoskodó kísérleteinek és a konzervatív sajtó 1848 nyári kétszínű magatartásának elemzése után Jósika hátországának konzervatív táborát mutatja be Andics Erzsébet. Nagyon is indokoltnak bizonyult az erdélyi viszonyok részletes felvázolása, - mellyel, vállalva az ismertetés aránytalanságának kockázatát, a továbbiakban bővebben foglalkozunk —, hiszen a vezérkedő Jósika helyzetét mi sem jellemzi jobban, mint az a sajátos „játék", minek során Erdélyben az udvar támogatásával szorította háttérbe az addig oly nagy tekintélynek örvendő liberálisokat, Bécsben pedig ezen erdélyi érdemeire és Erdély „nyugalmára", sőt „megbízhatóságára" hivatkozva lehetett Metternich egyik belső munkatársa. Nevezhetjük ezt szemfényvesztésnek is talán, de azt már határozottan annak tarthatjuk, ahogy még azokkal is, akik nem értettek vele egyet, az egyetértés hangján tudott értekezni így a tudós gróf Teleki Józseffel, a nagyfejedelemség gubernátorával, aki bizonyos fokig talán valóban még pártolta is az erdélyi reformelíen15 Levéltári Közlemények 1983/1-2