Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Ember Győző: Magyarország közigazgatása, 1711–1765 / 3–100. o.

Magyarország közigazgatása 1711—1765 19 felterjesztései rajta keresztül, véleményének kíséretében, kerültek az uralkodó elé, akinek válaszait ugyancsak a magyar kancellária fogalmazta meg, és juttatta el a helytartótanácshoz. Arról is szóltunk már, hogy formailag ugyan nem, de lényegileg minden magyar kormányhatóság, kancellária és helytartótanács egyaránt, alá volt rendelve az uralkodó tanácsadó testületeinek, A helytartótanács hatásköréről a törvény csak nagy általánosságban mozgó megállapításokat tartalmazott, kimondva, hogy törvényellenes határozatot nem hozhat, ügyel az országgyűlési végzések megtartására és arra, hogy amit a tanács szótöbbséggel elfogadott, azt egyes tagjai meg ne változtassák. A helytartótanácsról rendelkező szűkszavú törvénycikkek hű tükrei a rendi országgyűlések tanácskozásainak és végzéseinek. Az uralkodó megelégedett azzal, hogy a rendelkezések minél nagyobb általánosságban mozogjanak, mert így jobban remélhette, hogy a gyakorlatban majd a maga álláspontjának megfelelően magyarázhatja őket. Sikerült a rendek szövegezésébe egy-két - első pillantásra jelentéktelennek látszó - mellékmondatot beleszőnie, amelyekkel a helytartótanácsot az osztrák—cseh tartományok kormányszékeivel helyezte egy szintre. Ezzel ellentmondásba került azzal a világosan rendi eredetű másik szövegrésszel, amely kimondotta, hogy a helytartótanács közvetlenül az uralkodó alá tartozik, és független minden udvari hatóságtól. Hiszen köztudomású volt, hogy az osztrák—cseh tartományok kormányszékei e tartományok legfőbb hatóságaitól, az osztrák és a cseh udvari kancelláriáktól kapták a rendelkezéseket, nem közvetlenül az uralkodónak alárendelt, hanem másodfokú hatóságok voltak. A valóságban, a törvény világos rendelkezésével ellentétben, a helytartótanács is csak ilyen másodfokú hatóság lett. A helytartótanácsnak de facto a magyar kancellária alá kerülése sértette ugyan önállóságát, ellentétben állott a törvény betűjével, nemzeti szempontból azonban mégsem volt sérelmes, mert a kancellária magyar udvari hatóság volt, és az országgyűlések, a XVIII. században éppúgy, mint a XVI. és XVII.-ben, éppen arra törekedtek, hogy a magyar ügyek intézésére befolyást szerezzenek számára. Nemzeti szempontból sokkal nagyobb veszedelem rejlett abban a körülményben, hogy a kancellária nem az utolsó fórum volt az uralkodó előtt, hanem a fontosabb ügyek még az uralkodó tanácsadó testületein is átmentek, sőt az is előfordult, hogy egy valaki az uralkodó bizalmas tanácsadói közül sugalmazta a legfelső döntést. Ha már a rendek az országgyűlésen a helytartótanács közjogi helyzetét csak ilyen erőtlenül tudták elgondolásuknak megfelelően biztosítani, azt várhatnók, hogy legalább az új hatóság működését pontosan körülírták, hiszen valószínű, hogy ebben sokkal kisebb ellenállásra találtak volna az uralkodó részéről. A részletes hivatali utasítás elkészítéséről azonban lemondtak, ezt az uralkodóra hagyták, aki a magyar kancelláriával el is készíttette azt, s 1724. január 20-án ki is adta. A 30 pontból álló utasítás, amelyen azután a helytartótanács működése alapult, bevezetésében ugyancsak hangsúlyozta az új hatóság királyi jellegét, sőt azt méginkább kidomborította, mint a törvénycikkek tették. Kimondotta ugyanis, hogy egyedül a mindenkori törvényes uralkodótól függ, akit az országból távollétében helyettesít, működése tehát az uralkodó bennlétében természetszerűleg megszűnik. Feladata az, hogy az orszá-