Levéltári Közlemények, 54. (1983)

Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Draskóczy István: Kapy András : egy budai polgár pályája a XV. század elején / 149–189. o.

162 Draskóczy István kereskedőktől azzal a feltétellel kapott nyolcezer forintot, hogy az összeget a sójövedelemből karácsonyig visszaadja nekik. A király kezese Kapy András lett, aki a „vicecomes camararum salium nostrorum" címét viselte.

45 ő ebben az értékben sót adott urának, aki ígéretet tett arra, hogy ezt karácsonyig visszaadja neki, mert Kapynak ki kell fizetnie a hitelezőket. Ha mégsem tenné, nyolcezer forint fejében leköti neki a tállyai uradalmat. Az oklevél szövegezéséből kitűnik, hogy a firenzei kereskedők nem elégedtek meg a király szóbeli ígéretével, hanem annak a sókamarásnak a kezességét is kérték, akinek a kamarájából az uralkodó a kölcsönt fedezte. Ezzel mintegy a hivatal vezetője biztosította őket arról, hogy kerülete jövedelmeiből az adósságot ki tudja fizetni, így a visszafizetés már nem a fejedelmet közvetlenül, hanem azt a jövedelemforrást terhelte, amit a kölcsön felvételekor az uralkodó erre kijelölt. Zsigmond azonban ezt a már előre lekötött sómennyiséget előbb felvette, s így — hacsak nem adja vissza időben — a kezesnek a sajátjából kell az összeget előteremtenie. Erre azonban nem került sor, mert Tállya soha nem lett Kápyé. Egy másik alkalommal a Zaránd megyei Meszt nevű mezővárost adta vissza fejedelmének kétezer forintnyi sóért.

46 A kamarás pénzben és természetben kapta fizetését. Csak így érthető, hogy nyolcezer forintnyi sót tudott adni, vagy hogy egy másik esetben pénz helyett sót adott kölcsön az egyik hozzáforduló budai polgártársának. 1416-ban, az elszámoláskor kiderült, hogy Ozorai Pipo 4030 forinttal maradt adósa kamarásának.

4 7 A sóigazgatás vezetője figyelemmel kísérte az alája tartozó hivatalok munkáját. 1406-ban szabályozta, hogy hány garas jár a dési sószállítóknak, ha DésrŐl Szatmárra, illetve ha Szatmárról Tokajra vagy Poroszlóra szállítják ezt az élelmiszercikket. 1412-ben arra utasította Kapyt, hogy a désiekkel szabálytalanul eljáró familiárisait, alkamarásait küldje Tordára, ahol Pero ottani kamarás fog felettük ítélkezni. Az utasítás túllépett a szigorúan vett familiárisi kereteken, mert a bűnösöket uruk helyett a károsultak feljebbvalója, a tordai bírói szék elé idéztette. Igaz, itt két kamara közötti maradt fenn. Az ügy relátora Rozgonyi János volt. Az oklevél Budán kelt, Szent Mihály ünnepét követő szombaton, 1413-ban. Valószínűnek látszik, hogy az évet 1412-re módosíthatjuk, mert az év és a király megadott uralkodási évei nincsenek összhangban egymással. Az okmány szerint az oklevél Zsigmond magyar királyságának huszonhatodik évében, és császárságának harmadik esztendejében keletkezett. Igaz, ez a dátumfeloldási mód sokszor bizonytalan. Jól tudjuk, hogy a király magyarországi uralkodási éveinél ebben az idó*ben bizonytalan a kancellária gyakorlata. Mégis az a tény, hogy Zsigmond 1410. szeptember 20-tól számolta császárságát {Grotefend, H: Taschenbuch der Zeitrechnung des deutschen Mittelalters und der Neuzeit. Hannover, 1960. 114.), és az a körülmény, hogy 1413-ban ez idő tájt Bellinozában tartózkodott {Sebestyén Béla: A magyar királyok tartózkodási helyei. Bp. 1938. 66.), az 1412. október 1-i megoldást valószínűsíti. A pecsételés módja biztosan eldönthetné a kérdést, de erről a másolat sajnos nem tájékoztat. Mindenesetre tény, hogy a velencei hadszíntérre készülő uralkodó ez év őszén zálogosította el (Zágrábban) a szepesi városokat (Schönherr 510-511.). 4 5 A vicecomes cím a camararius szinonimája (Hómon 238.), ahogy előfordult az is, hogy Ozorai valamelyik alárendeltjét sókamaraispánnak mondták (Z-W. III. 425., 522.). 46

Dl. 64125. 47

D1. 64191., Dl. 64195. A sókamarás fizetésére: Iványi 25.. Wagner 437., Kubinyi 1957. 28., 39.