Levéltári Közlemények, 54. (1983)
Levéltári Közlemények, 54. (1983) 1–2. - Kállay István: A nemesi közbirtokosság / 101–147. o.
108 Kállay István beltelkeknek vagy a perben szereplő erdőnek a tényleges birtokában és használatában voltak. A többieket (vagyis akik a tényleges birtokoson kívül valamilyen jogcímen — pl. osztálykor kikötött fenntartás, időközben következett öröklés, a használat gyakorlata — formáltak jogot az erdőre) a helytartótanács körlevéllel értesítette. Az ilyenek a per végleges befejezéséig bármikor beavatkozhattak és jogaikat védhették. Peren kívül viszont a végrehajtást nem akadályozhatták. Ha közben átruházás történt, ezt az átruházó a perben köteles volt bejelenteni. Ezáltal a vevő minden idézés nélkül perbe lépett. A per gyorsabb befejezése érdekében a felek két, érdemben három szóváltásnál többet nem használhattak. A fellebbezés birtokon belül a megyei törvényszékre, onnan már birtokon kívül történhetett. Az eljáró alispán a per eldöntése utáni első közgyűlésen jelentést tett a megyének, amely azt a legközelebbi törvényszéki ülésen soronkívül tárgyalta. A per késleltetésére semmiféle parancsot sem lehetett felhasználni. E törvény nemcsak azokat érintette, akik közös határú erdőket bírtak, hanem azokat is, akik erdőit semmi közbenső határ el nem választotta, vagyis több birtok közösségében állottak. Ahol az arányosságot a közbirtokosságban már behozták, az erdőket — a bennük levő közös legelő miatt — kivágni nem lehetett. Megengedték viszont, hogy minden birtokostárs a maga részét az érvényben levő használat vagy egyezség ellenére is szakaszokra ossza és a legeltetés alól (amennyiben az a sarjadéknak ártana) kivegye. A legeltetési tilalom azonban egyszerre nagyobb térségre nem terjedhetett ki, hogy ne legyen minden legelő használata eltiltva. Arra is ügyelni kellett, hogy a szabad és a tilos szakaszok váltakozása a legeltetést gyakorlatilag lehetetlenné ne tegye. A közbirtokosság jelentős fellazulását eredményezte az 1836: XII. te, amely lehetővé tette a közös haszonvételek arányos felosztását („arányúságát"). Az arányúságot minden közbirtokos kérhette, aki bármely haszonvételt gyakorolt. Az arányúság tárgya lehetett a közösségre tartozó haszonvétel, amelyet közös és együttes használattal bírtak. De lehetett kérni azoknak a hasznos jogoknak az arányúságát is, amelyeket a közösből bizonyíthatóan valamelyik közbirtokos ragadott magához, még az elévülést sem véve figyelembe. Ha a házhelyek (beltelkek) számát és mennyiségét nem lehetett pontosan megállapítani, az arányúság kulcsául „a divatozott módot" kellett venni, amelyet a királyi jogokban és közhaszonvételekben vagy a közös teherviselésben szabályként követtek. A házanként vagy személyenként való kocsmáitatást az 1836: XII. te. 11. §. eltörli ott is, ahol az haszonvételi közösségként szokásos volt. Az arányúság szerint egyedül a közös kocsma vagy vendégfogadó jövedelme osztható fel. Ha az egyik közbirtokos kocsmát épített és maga használta, a többi közbirtokos megtérítette az őt illető terhet, és a jövedelmet közös felosztás alá vonta. Ugyanez vonatkozott a mészárszék jogra is: ha addig nem gyakorolták közösen, a jövőben közösen kell használniuk. Az arányúsági perben az ellenállást nem engedték meg; a költségeket közösen kellett viselni, ill. a vonakodó közbirtokostól bírói foglalással meg lehetett • 46 venni. Szükségesnek látszik még egy kérdés, a nemesi (curialista) község fogalmának tisztázása, amely rendszerint kiváltság vagy a nemesség katonai szervezetének állandósult hagyományai folytán jött létre. Be lehetett jutni nősülés, az armális felmutatása vagy a 46 Frank: A közigazság törvénye. I. 215-216. p. Zlinszky:\. m. 533-534. p.
