Levéltári Közlemények, 53. (1982)
Levéltári Közlemények, 53. (1982) 2. - Dümmerth Dezső: A magyar köznemesi társadalom élettörténetéből : a Tetétleni–Földváry família sorsa és birtoklása az Árpád-kortól a XIX. század küszöbéig / 207–260. o.
240 Dümmerth Dezső udvarház vagy templom kőmaradványai állnak még a pusztákon, arról a helyről bizonyos, hogy az a török idők — Mohács előtt — népes, emberlakta hely, falu volt és nem puszta, mint a hadak kitakarodása után. Igaz, a török — mint éppen a família irataiból is tudjuk — sok helyen még a lerombolt templom vagy ház utolsó köveit is elhordta, de azért maradtak még árulkodó omladékok. Olyanok, melyek 1717 után tűntek el végleg, széthordva az újratelepülő lakosoktól, vagy az időjárás viszontagságai miatt. Ráday gondosságából azonban a fennmaradt összeírás beszámol az akkor még látható romokról. Az összeírást végző két családtag Tomallyay Márton (az I. lineából Mocsáry-ágon való leszármazott) és Tussay György (Ráday Pál sógora: Ilona nevű húgának férje) az V. lineából volt. 117 Felmérésükből megtudható, hogy a Pest megyei birtokok központja, Dunavecse ekkor évi 400 forintot jövedelmezett. Kőfalát már nem találták templomának, helyette fatemplomot említ az összeírás, mely már újabb építmény lehetett. Jó, „vetés alá való földje" van, éppúgy, mint a hozzátartozó, fekete földdel rendelkező pusztáknak: Szüle, Tetétlen, Szentimre, Tetei, Fejéregyháza és öllé. Jellemző, hogy e puszták közül egyedül Szülléről írják, hogy „nincsen templomának kőfala" - a többi puszta egykori templomának romjai ekkor még láthatók: „kőfala templomának vagyon" - írják Tetétlenről, Szentimréről, Fejéregyházáról és Tetei pusztáról is. Az utóbbi helyen „megismerni, hogy kőrakás volt valaha a hegyen" és öllén is „meg tetszik a teleken, hogy volt kőrakás valaha". Dunavecsén kívül némi jövedelmet azonban a felsorolt helyek ekkor csak a dunapatajiak régi bérlete útján jelentenek: összesen 60 forintot. Szentimre puszta pedig 10 tallért hoz a fülöpszállásiak árendájából. A Külső-Szolnok megyében fekvő Cibakháza mindössze 50 forintot jövedelmez. A viszonyokat jól világítja meg, ha arra emlékezünk, 1702-ben a földesurak a dunavecsei jobbágyok - a legtehetősebbek — kérésére, méltányosnak találták, ha azontúl csak évi 800 forintot követelnek a Pest megyei birtokoktól. 1717-ben pedig már ennek a „méltányosan leszállított" összegnek éppen a felét - 400 forintot - kapták csak Vecséről, dupla összeget, máshonnét viszont még ennek az összegnek negyedrészét sem. Az „atyafiak" azonban nem csüggedtek. Sőt, felmérték még az elveszett javakat, a kincstár által (a szolnoki katonai parancsnok útján) elkonfískált Tiszajenőt (Jászkarajenő) is. Megállapították, hogy a birtok most a jánoshidai premontrei szerzeteseké, és hogy itt lehetne révet és vámot is csinálni a Tiszán. A templom kőrakását — melynek használatáról alig több mint félszázada annyit vitáztak katolikusok és protestánsok - már nem találták, még nyomaiban sem. Fekete, de homokos földje és kevés kaszálója és rétje mellett, itt úgy látszik, a rév és a vám lehetősége volt a legfontosabb: a família nem mondott le Jenőről, sőt, pert indított a birtok visszaszerzéséért a királyi táblánál. Nem vérségi, de éppoly Jeney-jogú, hajdan vásárolt és öröklött birtok volt, mint Cibakháza, mely viszont a família kezén maradt. 117 Uo.
