Levéltári Közlemények, 53. (1982)

Levéltári Közlemények, 53. (1982) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete : II. rész / 201–205. o.

A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete 203 munkának, tudományos fokozat elnyerésénél nem is vették figyelembe. Egyre fogytak azok, akik ennek a munkának mesterségbeli részéhez értettek: az egyetemeken paleográfiát csak a levéltár szakosok tanultak (latinul és németül sem mindig tudtak), a történelem szakosok pedig arról, hogy egy forráskiadványt hogyan kell elkészíteni, egy szót sem hallottak. 1971-ben a Magyar Történelmi Társulat elnökének kezdeményezésére és vezetése alatt szakmai bizottság létesült egységes és korszerű magyar forráskiadási szabályzat megalkotására. A bizottság megalakult, a feladatokat kiosztották, aztán soha többé nem hívták össze, nyilván nem is volt rá igény. A forráskiadás szabályozása csak néhány részterületen történt meg: 1974-ben megjelent a Magyar Országgyűlési Emlékek, majd a Közös Minisztertanácsi Jegyzőkönyvek forráskiadási szabályzata. Fölmerült a régi forrásközlő folyóirat, a Történelmi Tár valamilyen formában való felújítása is — de ebből nem lett semmi. Az 1960-as évektől a forráskiadást számos területen a rokon tudományok vették át, persze csak a számukra érdekes vonatkozásokban. Akit az irodalommal valamilyen vonatkozásban kapcsolatba lehetett hozni, annak kiadták munkáit, levelezését, följegyzéseit együtt egy kötetben vagy egyes darabokat külön is a folyóiratokban. így jelenhetett meg Rimay János, Illésházy István, Zrínyi Miklós és mások néhány politikai irata is az Irodalomtörténeti Közleményekben. Irodalmi jellege segít megjelentetéshez számos naplót és emlékiratot (Kemény János, Bethlen Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Pápai János, Horváth István stb.). Néprajzi vonatkozásai miatt az etnográfusok kiadták a magyarországi boszorkányperek okmánytárát, persze a saját szempontjaik egyoldalú érvényesítésével és a forráskiadási apparátus teljes mellőzésével. A nyelvészek rendszeresen közölnek nyelvemlékeket, főleg XVI. századi magyar iratokat, tartalmukra való tekintet nélkül, ami a kezükbe kerül. Sajnos, a szövegek gyakran megbízhatatlanok, tele vannak rossz olvasattal; az is előfordult, hogy a dátumot rosszul olvasták és az iratot száz évvel korábbra tették. A 70-es évektől országszerte megerősödött a helytörténetkutatás és publikálás. Levéltárak, múzeumok, a városi és községi tanácsok versengve adják ki a különböző monográfiákat, összefoglaló feldolgozásokat, résztanulmányokat és forráskiadványokat. Ez utóbbiak szinte kizárólag az utolsó évtizedek eseményeivel foglalkoznak, színvonaluk nagyon vegyes. Vannak köztük mintaszerűen szerkesztett, a szakmai követelményeknek eleget tevő fontos kiadványok, de egy részük a minimális tudományos követelményeknek sem felel meg. Igaz, nincs norma, nincs szabály, amihez igazodhatnának. Mivel nincs egységesen irányított forrásfeltárás, témaválasztásuk teljesen heterogén és ötletszerű. Egy másik hiba, hogy mivel ezek a kiadványok országos terjesztésre nem kerülnek, központi nyilvántartás pedig nincs róluk, nemegyszer ki is esnek a történészek és a történetírás látóköréből. Az országos folyóiratok — néhány kivételtől eltekintve — tudomást sem vesznek róluk. El kell ismernünk: az utóbbi időben a változás jelei mutatkoznak, a történeti forráskiadványok iránt a tudományos szerveknél is éledőben van az érdeklődés. A forráskiadás mesterségét értők azonban lassan elfogynak, a fiataloknak újra bele kell tanulniok, most már részben a saját erejükből. Ahhoz, hogy a történelmi forráskutatás és forráskiadás a történetírásban az őt megillető helyet elfoglalhassa, úgy vélem, mindenekelőtt helyre kell állítani a forrás-