Levéltári Közlemények, 53. (1982)

Levéltári Közlemények, 53. (1982) 1. - IRODALOM - Hajdu Lajos: Moritz Csáky: Von der Aufklärung zum Liberalismus. Wien, 1981 / 138–142. o.

Irodalom 141 vizsgálata kimaradhat-e egy ilyen kérdés megválaszolását vállaló monográfiából? Lehet-e mellőzni a személyi biztonság érvényesülésének (vagy hiányának), a jog egyéb területein is megmutatkozó diszkriminációk enyhülésének vizsgálatát (pl. a letartóztatás vagy a feudális büntetések alkalmazási feltételeinek változásait), ha akár a felvilágosodás, akár a liberális eszmék áttöréséről beszélünk? Azt hiszem, erre egyetlen válasz van: nem. Igazat kell adni szerzőnknek: a XVIII. sz. utolsó évtizedében bekövetkezett politikai légkörromlás ellenére az egyes feudális elvekkel és intézményekkel való szembenállás tovább élt, sőt felerősödött (ezt segítették a társadalmi valóságban bekövetkezett változások is), a felvilágosodás (de úgy is mondhatjuk, hogy a liberalizmus) eszméinek áttöréséről azonban nem beszélhetünk. Már a XVIII. század végének bírósági (elsősorban úriszéki) gyakorlatában egyre többször fordul elő, hogy a súlyos bűntett elkövetésével gyanúsított, de vagyonos („tekintélyes") polgárokat vagy parasztokat nem veszik őrizetbe, hanem kezesség ellenében („cum fidejussione") az ítélet meghozásáig meghagyják szabadságukat. (Ez nem egyfajta magyar Habeas Corpus, de - mutatja, hogy az új követelmények jogi szabályozás híján is hatnak.) II. József egyik rendelkezésének ellenhatásaként (amikor a „nép" vagyoni helyzetének védelme érdekében megtiltotta, hogy a polgárra és parasztra pénzbüntetést szabjanak ki és előírta, hogy helyette testi fenyítéket vagy szabadságvesztést alkalmazzanak szankcióként) a mezővárosi polgárok sok helyütt megalázónak, az emberi méltóság sérelmének tekintették a botozást -ezek a jelenségek az új eszmék meggyökerezésének bizonyítékai. Sok egyébről is említést tehetne a recenzens, ami ugyanezt támasztja alá, egyebek között - főleg azokban a megyékben, amelyekben kevés nemes élt - ebben a periódusban terjedt és erősödött az a tétel, hogy a nemesség igazi dokumentuma nem a kutyabőr, hanem a tisztességgel végzett munka és a példamutató emberi magatartás; ez a nézet egyengette az utat a hivatalviselés egyenlőségének későbbi elismeréséhez is. Bemutatja ezeket Csáky? Nem. Bemutathatná? Nem, mert ilyen jellegű kutatásaink nincsenek vagy eredményük nem elegendő ahhoz, hogy általános következtetéseket lehessen levonni. Ehhez arra lenne szükség, hogy megismerjük a megyegyűlések, különböző szintű bíróságok, városi magisztrátusok 1790 és 1830 közötti gyakorlatát; súlyos megállapítások megtételéhez azonban néhány - egyébként bármilyen figyelemreméltó értékes - kéziratos munka megállapításai nem elegendőek. E fejezet 2. részében - a „felforgatási", illetve reformtörekvések prizmáján keresztül Napóleon és Magyarország kapcsolatát, pontosabban a francia „változások" magyarországi hatását elemzi Csáky, Munkájának e része is hatalmas forrásalapra épül, tele van kitűnő konklúziókkal és szellemes megállapításokkal, közülük csak azt emelem ki, hogy megítélése szerint a korabeli spicliinformációk „azt mondják-jelentések" (on dit-Berichte). Azt hiszem: kevesen jellemezték eddig ilyen kevés szóval, ennyire találóan az egykori rendőrminisztériumi ügynökök tevékenységének értékét. Ennek ellenére a könyv e részében található az az eszmefuttatás is, amelynek megállapításaival a recenzens semmiképpen nem érthet egyet: a liberális hazafiság (vagy állampatriotizmus) és nacionalizmus antagonízmusának, illetve kapcsolatának megítélése.Csáky abból indul ki, hogy a

XVIII. sz.végéig a jogok és privilégiumok közössége jelentette a nemzet kritériumát, és ezt törte meg az a felbuzdulás, amely a magyar nyelv művelését és terjesztését írta - a jozefinista nyelvrendeletre való visszahatásként is - zászlajára. A hungarusok addigi egysége megbomlott, a magyarok nacionalizmusukkal, a magyar nyelv államnyelvvé tételére irányuló törekvésükkel szétbontották az addigi egységet. Idézi Bredeczky Sámuel evangélikus teológust, aki szembeállította a patriotizmust a nacionalizmussal: „a patriotizmus az a szent tűz, amely a jó és rendes állampolgárt nemes cselekedetekre ösztönzi... a nacionalizmus pedig az a lappangó parázs, amely az épület támaszait észrevehetetlenül elszenesíti, és előkészíti összeomlását" (159.). Ez az idézet nagyon hatásos, csak éppen nem felel meg a korabeli valóságnak. Miért? Elsősorban azért, mert a nemzeti ébredés korszakának, valamint a dualizmus időszakának nacionalizmusa között ég és föld különbség van (most ne vegyük figyelembe a XX. századi különféle színezetű nacionalizmusokat), mert a XVIII. sz. végének „nacionalistája" patrióta is, aki nemcsak „kiabál és lármázik féktelen heveskedéssel" (Bredetzky, 159.), hanem valamit tesz is a hazáért, olykor jelentős anyagi áldozatoktól sem riadva vissza. Másrészt: Magyarországon is az történt a XVIII. sz. végétől kezdődően, ami a kedvezőbb helyzetben levő nyugati országokban már előbb lezajlott: a középkori latint (vagy ófranciát, mint Angliában) felváltotta az állami ügyintézésben is a nemzeti nyelv (vagy a legnagyobb nemzetiség nyelvének) használata. E folyamat lezajlott a Lajtán túl is, ahol a németek aránya nem volt a csehekkel, lengyelekkel, ukránokkal, szlovénekkel, olaszokkal stb. szemben kedvezőbb, mint Magyarországon a magyarság és a vele hosszú évszázadok óta együtt élő többi