Levéltári Közlemények, 53. (1982)

Levéltári Közlemények, 53. (1982) 1. - IRODALOM - Fügedi Erik: Európai fővárosok. Építészeti források. Főszerkesztő: Ságvári Ágnes. Bp., 1982 / 131–133. o.

132 Irodalom munka során nemcsak azt kellett tekintetbe venni, hogy a történészek általában túl érzékeny emberek, hanem azt is, hogy az egységesítés szükségképpen információveszteséggel jár. A megoldás igen szerencsés volt: az eredeti kéziratokat a Fővárosi Levéltár archiválta, sőt le is fiimeztette, hogy bárkinek bármikor rendelkezésére bocsáthassa. A szerkesztő bizottság még egy lépéssel tovább ment, amikor Ságvári Ágnes a bevezetőben megkísérelte az európai fővárosok történetének összefoglaló ábrázolását. Az összefoglalás alapjául elsősorban a főváros szociológiai szerepkörének kialakulása, az európai léptékben egységesülő városrendezési törekvések és mellékesen a városok lakosságának száma szolgált. A fővárosi szerepkör lassan és meglepően későn alakult ki, a mai 28 településből a XV-XVI. század fordulóján még csak hét volt főváros abban az értelemben, hogy a centralizációra törekvő monarchia székhelye lett. Az ezután következő két évszázad is csak hat (a XVI. században Madrid, Lisszabon és Bécs; a XVIL-ben Berlin, Stockholm és Varsó) új székhellyel növelte a politikai központok számát, hogy azután a XIX. század új délkelet-európai fővárosaival (Belgrád, Bukarest, Szófia, Athén) váljon szinte teljessé a mai sor. A polgári átalakulás előtt az uralkodói székhely játssza hosszú időn át a legfontosabb szerepet, a lakosság tekintélyes része az udvar személyzetéből és az azt ellátókból, ill. családtagjaiból került ki (Berlinben 40% a katona- és hivatalnokcsaládok tagjainak aránya). Az uralkodói rezidencia jellege összeegyeztethetetlen a középkorban kialakult és később is érvényes városi autonómiával, a rezidenciáknak a XVIII. századi általános városfejlődésben betöltött szerepe csökkent. A nagy változást itt is az ipari forradalom hozta meg, amely a fővárost legtöbbször ipari központtá is tette, és a lakosságot egy minden szempontból új elemmel, a munkássággal bővítette. Az állam polgári átalakulása új hivatalokat állított fel, velük együtt új hivatalnokokat hozott a városba. Az arányokra a legjellemzőbb, hogy 20 főváros lakossága 1800 és 1910 között 3 millióról 19 millióra duzzadt fel. A népességnövekedés felrobbantotta a város addigi határait, a közművek új technikai formákat honosított meg, és a szükséglet diktálta új épületfajták (bank, szálloda, pályaudvar stb.) és új lakásformák (magasépítés) megjelenése a régi városmag puszta létét fenyegette (a régi külvárosokat általában elsöpörte) a várost tehát rendezni, a növekedést határok közé kellett szorítani - egyszóval megszületett a mai értelemben vett városrendezés. Az általános fejlődés jellemző vonása, hogy mennél közelebb jutunk saját korunkhoz, annál több egységesnek, nemegyszer azonosnak mondható jelenséggel találkozunk, mennél jobban távolodunk tőle, annál nagyobbak az eltérések. A XV. századi Párizs és Berlin között sokkal nagyobb a különbség, mint ugyanezen két város között a XIX. század végén. Ezen a ponton olyan kérdések merülnek fel, mint pl. az, hogy melyik az az időpont, amikor az építészek, a városok felelős politikai vezető testületei elkezdenek egymástól tanulni, módszereket átvenni; vagy az a kérdés, hogy a nagyszabású csatornázási munkák megindulásában, általánossá válásában valóban olyan nagy szerepe volt-e a múlt századi nagy kolerajárványnak (az utolsó kontinentális méretű ragálynak), mint ahogyan azt a történeti demográfia tanítja? Az ilyen és ehhez hasonló kérdések egész sora vetődik fel a kötetet forgatva, választ azonban természetesen nem várhatunk, helyesebben ettől a kötettől még nem várhatunk. A cél azoknak a forrásoknak számbavétele volt, amelyek gondos tanulmányozása alapján az ilyen kérdésekre későbbi időpontban választ lehet adni. A kötetet ezért az egyes fővárosok levéltárosai írták meg, s ennek és a célkitűzésnek következtében a hivataltörténet nagy szerephez jutott. Általában többet tudunk meg a városvezetés erőfeszítéseiről, az egyes szakhivatalok felállításáról, mint a tényleges városrendezési törekvésekről, többet a kiemelkedő építészek munkásságáról, mint a tömegek életét mentő vagy legalábbis megkönnyítő megoldásokról. Ezen a ponton már a kötet értékelésének kérdéséhez jutottunk el. Abból a tényből kell kiindulni, hogy a Fővárosi Levéltár hatalmas, eddig még ismeretlen természetű vállalkozásba kezdett, amelynek nehézségeire részben fentebb már rámutattam, de megtoldhatom még azzal is - amivel egyébként a szerkesztő bizottság is teljesen tisztában volt -, hogy a különböző fővárosok az általánossá váló városrendezést - már csak társadalmi szerkezetük és ebből kifolyólag eltérő fővárosi szerepkörük miatt - eltérően oldották meg, forrásaikat eltérő levéltári rendszerben őrzik még a hivatali fondokban is, nem beszélve a különböző köz- és magánintézmények vagy magángyűjtemények anyagáról. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a fenti kérdéseket iscsak a kötet megjelenése után lehet konkréten megfogalmazni. Nem volt kisebb nehézség az sem, hogy az összehasonlító „európai várostörténetírás módszerének terén sem" voltak a szerzők eléggé felkészültek (12. 1.). Véleményem szerint nem is lehettek, mert első kísérletről van szó, amelynek csak itt-ott van -