Levéltári Közlemények, 53. (1982)

Levéltári Közlemények, 53. (1982) 1. - IRODALOM - Fügedi Erik: Európai fővárosok. Építészeti források. Főszerkesztő: Ságvári Ágnes. Bp., 1982 / 131–133. o.

IRODALOM EURÓPAI FŐVÁROSOK. ÉPÍTÉSZETI FORRÁSOK Főszerkesztő: SÁGVÁRI ÁGNES Budapest, Corvina, 1982. 530 I. . A Fővárosi Levéltár gondozásában 1980-ban a Levéltárak Nemzetközi Tanácsa (CIA) megalapításának 30. évfordulójára megjelent idegen nyelvű kötet (Capitals of Europe: a Guide to the Sources for the History of the Architecture and Construction, Budapest, 1980) most magyar nyelvű kiadásban vált hozzáférhetővé a várostörténettel foglalkozó kutatók számára. Az eredeti kötet szerkesztése hosszabb múltra tekinthetett vissza 1980-ban is, indítékai pedig több szálból fonódtak össze. 1972-ben az európai fővárosok polgármestereinek moszkvai felhívása a történeti városmagok megőrzésének jelentőségét hangsúlyozta, ennek megvalósítását kívánták „a közgyűjtemények eszköztárával" elősegíteni. A másik indítékot a levéltárosoknak az a törekvése jelentette, hogy az általuk őrzött anyag értékeit jobban megismertessék, hasznosítását fokozzák. A cél - foglalja össze Ságvári Ágnes bevezetőjében —, „olyan összesítő forrásismertetés kiadása volt, amely ... mindenekelőtt a várostörténet és az összehasonlító várostörténet számára szolgálhat módszertani segítségül és dokumentáció gyanánt" (17. 1.). A vállalkozáshoz bizonyos reményt nyújtott, hogy a városi levéltárak közül a fővárosiak a legjobban szervezettek, általában kitűnő várostörténeti szakembereket alkalmaznak, és az európai fejlődés nagy vonalaiban egységesnek tekinthető. A kötet célkitűzésének megfelelő formát véglegesen az 1977-ben Budapesten tartott megbeszélés körvonalazta, amikor a fővárossá válás folyamatának ábrázolását, a történeti városmagra vonatkozó forrásfeltárást és a történeti városmag 1918-ig tartó fejlődésének ismertetését helyezte az egy-egy várost tartalmazó fejezetek központjába. A 31 európai főváros közül 28 készítette el a maga fejezetét, három (Luxemburg, Monte Carlo és Tirana) nem kívánt a munkában részt venni. A számokhoz talán még annyit kell hozzátenni, hogy ezek a mai európai fővárosokat jelentik, így került a kötetbe Bonn, amely 1918-ban nem volt főváros, és így került bele - paradox módon - az Európán kívül fekvő Ankara. A fejezetek tagolása egységes vázlatot követ. Az általános áttekintés minden esetben a jelenlegi főbb adatok (földrajzi fekvés, terület, beépítettség, népességszám stb.) ismertetésével kezdődik, és rövid építéstörténeti áttekintéssel folytatódik. A 2. fejezet a város történetének válogatott bibliográfiáját tartalmazza (itt sorolták fel a folyóiratokat és a levéltári leltárakat), a zárófejezet pedig ugyancsak szemelvényesen - a város építéstörténetére vonatkozó levéltári fondokat ismerteti. Az utolsó fejezetnek a történeti-statisztikai adatokat kellett volna tartalmaznia, ezt azonban a szerkesztőség nem az egyes városoknál közölte, hanem a kötet végén külön fejezetet készített belőle. A kötet Szépvölgyi Zoltánnak, a Fővárosi Tanács elnökének és James B. Rhoads-nak, a CIA elnökének előszavával indul,ezt követi Ságvári Ágnes bevezetője. Sem a levéltárosoknak, sem a történészeknek nem kell részletesebben elemezni azokat a nehézségeket, amelyekkel a Ságvári Ágnes vezetése alatt álló szerkesztő bizottság (tagjai P. Walne srngol, Chr. Gut francia, A. A. Tubasov szovjet és Felhő Ibolya magyar levéltárosok, a bizottság titkára C. Harrach Erzsébet volt) szembe kellett nézzen. Már maga a történeti fejlődés különbözősége ellentmond a vállalkozásnak. Ahogyan a múltban minden dinasztia megalkotta a maga nemességét, úgy alkotta meg minden, a polgári fejlődés útjára lépő nemzet a maga politikai és kulturális központját, úgy bástyázta körül azt a jogi státus normatív előírásaival. Az is természetes, hogy a történészre kutatása során a város múltjának különösen jellemző vonásai gyakorolják a legnagyobb hatást, ezeket igyekszik a legalaposabban kidolgozni, a legszebben bemutatni. A különösen jellemző vonások az esetek túlnyomó többségében olyanok, amelyek másutt nem találhatók meg, de az ilyen vonások az összehasonlítást nem, vagy csak negatív értelemben segítik elő, következésképpen éppen ezeket kell az egységesített rendszer szerint megírandó várostörténetben a háttérbe szorítani. Az 1977. évi budapesti megbeszélés ellenére a befutott kéziratok nem voltak egységesnek tekinthetők, a szerkesztőbizottságnak változtatásokat kellett eszközölnie, hogy az egyes fejezeteket egymáshoz közelebb hozza. A 9*