Levéltári Közlemények, 53. (1982)

Levéltári Közlemények, 53. (1982) 1. - Szabó Péter: Heraldikai elemek és triumphus motívumok a királynéi és a fejedelemasszonyi prezentációban / 111–121. o.

SZABÖ PÉTER HERALDIKAI ELEMEK ÉS TRIUMPHUS MOTÍVUMOK A KIRÁLYNÉI ÉS A FEJEDELEMASSZONY! PREZENTÁCIÓBAN A triumphus, a győztes római hadvezérek ünnepélyes felvonulásban történő dicsőítése eredetileg szigorú, vallásos alapokon nyugodott. A triumphális menet végcélja ugyanis kezdetben mindenkor a Jupiter szentély volt. A győztes hadvezér itt szállt le szekeréről, itt helyezte el a babérágat és a fasceseket, s itt mutatta be a hálaadó áldozatot. A triumphális viselet, a felvonulás kellékei a Jupiter kultuszhoz, Jupiter ideájához igazodnak. Jupiter kedvenc fájának, a tölgynek leveleiből készítették azt a koszorút, amelyet egy szolga a vezér feje fölé tart. A menetekben sokszor feltűnő sasos sceptrumok szintén a főistenség madarát jelenítik meg. De Sol és Jupiter ősi kapcsolata miatt, formailag a napistenség kultuszához közelebb álló „triumphator quadriga" és az ezt vontató fehér lovak sem bontják meg a szertartás kultikus egységét.

1 Az istenség előtt való tisztelgés és hálaadás mellett alárendelt jelentőséget kapott az ünnepi felvonulásban csak járulékosan jelentkező, a győztes hadvezérnek szóló dicsőítés a köztársasági Róma utolsó két évszázadában, majd a császárkorban mind nagyobb szerepet kér magának. A késő császárkor örökké triumpháló „isteni eredetű" uralkodói aztán végképp háttérbe szorítják a triumphus szakrális jellegét; alkalomtól, győztes hadjárattól függetlenül, győzelmi menetben ünnepeltetik magukat.

2 Itt indul meg először a triumphus szakrális kellékeinek, szereplőinek az ősi tartalomtól eltérő célokra való felhasználása. Az a tendencia, amely majd a reneszánsz udvari életben, és a reneszánsz művészetben jelentkezik a legnagyobb változatossággal. A triumphus kellékeinek a vándorlása a reneszánsz udvari életben és művészetben csak látszólag spontán, és eltérő tartalmakhoz kötött. Valójában a középkor évszázadai, a reneszánsz időszaka az eredetileg az istenségnek szóló tisztelet és a győztes hadvezérnek kijáró dicsőség gondolatát tágították ki, kerestek ezeknek a tartalmaknak új alanyokat. A középkori életben a személyhez kötődő, antik értelemben vett dicsó'ségkultusz csak elvétve jelentkezik. Talán csak II. Hohenstauf Frigyes udvarában mutatkozik meg a maga teljességében a régi római császárok ünnepeltetésére emlékeztető győzelmi felvonulás.

3 A művészetben és az irodalomban jól megfoghatóan rögződik a dicsőségkultusz tulajdonképpeni középkori útja: a pogány isten (istenek) dicsőítése helyett a keresztény isten (szentek) dicsőítése. Az ember számára a földi dicsőség teljes kiküszöbölése, s egy transzcendentális, paradicsomi dicsőség ígérete. Dante Isteni színjátékában túlnyomórészt ez a felfogás érvényesül: a paradicsomi dicsőségben az részesül, „ki küzdve fáradt otttenn", az aki megalázza magát, és nem vágyik a földi dicsőségre.

4 Ugyanakkor 1 Brelich Angelo: A triumphator. Pécs 1937. 5-9. 2

Révay József: A császári Róma. Bp. 1957. 38. Ez a tendencia mái Caligulánál is jelentkezik. 3 Werner Weisbach: Trionfi. BerUn 1919. 1. 4 Dante összes művei. Babits Mihály ford. Isteni színjáték, Paradicsom VI. (Szerk. Kardos Tibor.) Bp. 1962.113-114, 844.