Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981)

Levéltári Közlemények, 51–52. (1980–1981) - IRODALOM - Csizmadia Andor: Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete. Zalai gyűjtemény 15. sz. Zalaegerszeg, 1980 / 327–329. o.

Irodalom 329 Sajnos, a választmány plénumában a liberálisok kisebbségben voltak, s a reakciós többség még a konzervatív tervezetekből is — mint Zsedényiébó'l - a viszonylag haladó rendelkezéseket deleálta. Deákéknak nem maradt más választása, mint hogy különvéleményekben fejtsék ki nézeteiket. A számos különvélemény közül, amit Deákék benyújtottak, kiemelkedik az esküdtszékek felállítása érdekében készített különvélemény, amelynek megvalósítását Varga János helyesen nevezi frontáttörésnek (135.1.). Deák esküdtszéki terve azzal, hogy az esküdtképességet születési privilégium helyett jövedelmi, éspedig viszonylag alacsony cenzushoz köti, felruházza a jobbágyság és a nem-nemes elemek aránylag módosabb csoportjait azzal a passzív esküdtjoggal, amelybó'l a nemesség legalsó rétegeit egyidejűleg kirekeszti (139.1.). Deák és társainak különvéleményeit egységes koncepció foglalja össze. Ennek egyik központi gondolata, hogy „lehetőleg széles rétegek részesítendők" a büntetőhatalom közvetlen és közvetett gyakorlásának jogában és „emelendők legalább e területen az újtípusú közösség: a nemzet részeivé". Egységes koncepció az is, hogy „az államhatalom forrása, illetőleg birtokosa a nemzet és a fejedelem együttes akaratát kifejező törvényhozás", amelynek elsődlegessége van a végrehajtó hatalommal, a kormánnyal szemben, amelynek a bíráskodásba való beleszólásaira — mint eddig volt — ezentúl nem adnak lehetőséget (153.1.). Tudjuk, Varga János is részletesen leírja, hogy a kódex-tervezetek még így desztillált formában sem mentek át az országgyűlés retortáin. Noha az alsótábla liberálisai a liberálisok különvéleményeinek többségével értettek egyet, sőt - mivel Deák a következő diétán személyesen nem vett részt megbízták Szemere Bertalant az esküdtszéki javaslat kidolgozásával, a főrendi ház azonban halogató taktikájával megtorpedózta a büntetőkódexeket, s azokból a diétán nem lehetett törvény. Újból előkerültek az 1847-48. évi utolsó rendi országgyűlésen, ahol részben (Deák koncepciója az egyenlőségről) megvalósultak, de a több vonatkozásban szükséges módosításra március alig több mint két heti törvényhozási szakaszában nem volt idő. A kódex jogtörténeti emlék maradt, de előremutató jelentősége dokumentálja a 40-es évek tiszta, még be nem szennyezett liberalizmusát, és mindenekelőtt a kodifikáció vezetőjének, Deák Ferencnek a határozott útról le nem térő elvi alapra helyezett nézeteit: humanizmusát, a feudális években még szinte forradalmi harcát a törvény eló'tti egyenlőség, a nemzetnek a büntető igazságszolgáltatásba való bevonása mellett. Varga János, a szerző, mindezt sokkal sokoldalúbban, sokkal elemzőbben fejti ki, mint ahogy erre a recenzens egy ismertetés keretében képes lenne. Forrásbázisának kiépítése még Fayer László ismert négykötetes adatgyűjteménye és Sarlós Bélának az igazságügy miniszter Deákról szóló szép tanulmánya mellett is imponáló. Varga János mindazokat a forrásokat megszólaltatja, amelyekre az eddigi Deák tanulmányok nem terjedtek ki: az Országos Levéltár gazdag Archívum Regnicolare és a Deák Ferenccel kapcsolatos iratok anyagán kívül a családi és egyéb levéltárak levelezésein át, a Bécsnek szóló kémjelentésekig minden fellelhető forrást kidolgozott; hasznosította még a kolozsvári Archiva Istoriának és a Bécsben őrzött magyar anyagnak az Országos Levéltárba átkerült fotókópiáit is. Szoktuk" volt kifogásolni, hogy jogtörténeti kérdésekhez nem jogászok kívánnak hozzányúlni. Ez az óvakodás Varga Jánosra annyira nem érvényes, hogy az ő elmélyült jogtörténeti, sőt büntetőjogi, kriminológiai ismereteiből sok jogtörténész, sőt büntetőjogász tanulhat, s elmélyült elemzései, tárgya dialektikus összefüggéseinek minden oldalról megközelített kifejtése példamutatóak a történészek számára is. Csizmadia Andor