Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - IRODALOM - Bertényi Iván: Pastoreau, Michel: Traité d'héraldique. Paris, 1979 / 334–335. o.

334 IRODALOM A munka jelentőségét nemcsak a közigazgatási rendszer szakszerű ismertetésében látjuk, továbbá abban, hogy elsődleges források alapján, elfogultságoktól menten ábrázolja a Bach-féle közigazgatási rendszer fogadtatását a társadalom különböző rétegeiben. A korszak polgári közigazgatása s ennek megfelelően a monográfia az élet szinte minden szférájára kiterjedt, a mindennapi élet olyan széles horizontját fogja át, a nagypolitikától a közoktatás-, közegészség- és szegényügyig, mint kevés más munka; s a vonatkozó forráscsoportok bemutatásával további kutatásokhoz nyújt ösztönző támogatást. Somogyi Éva V PASTOUREAU, MICHEL: TRAITÉ D' HÉRALDIQUE Picard, Paris, 1979. 366 1. Nyugat-Európa különböző országaiban az utóbbi években számos heraldikai szintézis látott napvilágot. Különös figyelmet érdemel közülük a Francia Címertani és Pe^séttani Társaság titkárának, Michel Pastoureau-nak a könyve, amely anyaga tárgyalása során számos ponton meghaladja az eddigi szakmunkák ismereteit, s módszertani szempontból is újdonságokkal szolgál a heraldika kedvelőinek. A szerző a francia heraldikusok ifjabb nemzedékéhez tartozik, de már komoly tudományos múlt áll mögötte. A francia levéltárosképzés világhírű iskolájában, az École des Chartes-on elsajátított tudományos fegyelmet, filológiai alaposságot már régebbi címertani cikkeiben is bőségesen kamatoztatta. Most eddig megjelent számos tanulmánya eredményét is beledolgozta kézikönyvébe, amelyben nem címerművészetet ad: munkája a szó szoros értelmében vett, filológiai-kritikai módszerrel megalkotott címertan. Pár évtizeddel ezelőtt a heraldikusok még azon a véleményen voltak, hogy az 1080-1100 közt szőtt, Bayeux város könyvtárában őrzött faliszőnyeg a világ legkorábbi heraldikai emléke. Azóta kiderült, hogy ez a felfogás nem tartható: Hódító Vilmos és Harold király ott megörökített harcosai a különböző jelenetekben nem ugyanazokat az ábrázolásokat viselik pajzsaikon, ezek még nem tekinthetők címernek. Ezután Geoffroy Plantagenét-nek Le Mans város múzeumában őrzött zománctáblája került a figyelem középpontjába. Az 1151-ben elhunyt normandiai hercegnek nem sokkal halála után készült gyásztáblán - Geoffroy pajzsán - kék mezőben 6 arany oroszlán látható. Egy krónikás utalás szerint Geoffroy lovaggá ütése alkalmából apósától, I. Henrik angol királytól Rouenben arany oroszlánokat ábrázoló pajzsot kapott. Minthogy a dátum ismert, számos heraldikus ezt az 1127-es lovaggá ütést tekintette a címerek „születésnapjának". - Most Pastoureau szétzúzza ezt a közkeletű vélekedést. Geoffroy Plantagenét egyetlen, 1149-ből ránk maradt pecsétje nem az oroszlános címerpajzsot ábrázolja, Jean Rapicaultnak az 1127-i eseményeket megörökítő krónikája pedig csaknem egy fél évszázaddal később keletkezett, s állításai nem fogadhatók el hitelesnek. A szerző által legrégebbinek elfogadható címert ezek után I. Raoul de Vermandois, Franciaország sénéchalja viselte. Vermandois comte-ja 1135-ből ránk maradt első, lovas pecsétjén a pecséttulajdonost ábrázoló lovas kezében kockázott ábrázolású gonfanont tart. Második pecsétjén, amely egy 1146-ban kelt oklevélen függ, a lovas kiképzése más: most zászló helyett kardot tart, de címerpajzsát is felénk fordítja, s ennek a mezője szintén kockázott. Minthogy a család címerében a továbbiakban is szerepel a kockázott pajzs, Pastoureau bizonyítását el kell fogadnunk, s amíg korábbi keltezésű, örökölhető (tartós használatú) címerpajzsra nem bukkannak a kutatók, I. Raoul de Vermandois kockázott pajzsát kell a legkorábbi, bizonyított címernek tekintenünk! A legősibb címerek ismertetése után a szerző végigkíséri a heraldika teljes történetén az olvasót: bemutatja a címerek elterjedését, a különböző társadalmi osztályok, rétegek címerhasználatának a kialakulását, a heroldok világát, majd a címerhasználat modern kori fejlődését, így - a többi közt - a napóleoni heraldikát, s napjaink címereit. Filológiai jellegű bizonyításaihoz számtalanszor hívja segítségül a szerző a középkori elbeszélő források tanúságát, mutatja be a - sokszor kiadatlan - címeres könyvek, egyéb címeres emlékek illusztrációit. A hagyományos heraldikai kézikönyvek megelégszenek a címerpajzsra helyezni szokott fémek és színek bemutatásával. Pastoureau továbblép ennél, s a heraldikai forrásanyag biztos ismeretében külön fejezetben foglalkozik azokkal a mázakkal és bundabőrökkel is, amelyeket csak ritkán vagy