Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Ember Győző: Szekfű Gyula 1918-ban írt cikke a bécsi levéltárakról / 311–323. o.

FORRÁSKÖZLÉS EMBER GYÖZÖ SZEKFŰ GYULA 1918-BAN IRT CIKKE A BÉCSI LEVÉLTÁRAKRÓL Az első világháború vége, az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása 1918-ban Bécsben találta az akkor még csak 35 éves, de addig megjelent számos munkája, elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia által 1913-ban kiadott, A száműzött Rákóczi című, nagy vihart kevert könyve alapján, nemcsak a szűk szakmában elismert, hanem országszerte ismert fiatal történészt és levéltárost, Szekfü Gyulát. Az 1883-ban született Szekfű egyetemi tanulmányait az Eötvös Kollégium tagjaként végezte, 1905-ben avatták a Pázmány Egyetem doktorává. Első munkahelyén, a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában és levéltárában mint könyvtári gyakornok viszonylag rövid ideig dolgozott. 1909-ben Bécsbe küldték ki, feladata levéltárosi munka, az udvari kamara magyar vonatkozású iratainak lajstromozása lett. A bécsi egyetem keretében működő történelmi kutatóintézet munkájával is megismerkedett, ahol a történészi és levéltárosi pályára készülők részesültek képzésben. Tehetsége, szorgalma a bécsi történészek és levéltárosok figyelmét is felkeltette, amit bizonyít, hogy 1909 elején a Haus-, Hof- und Staatsarchivba nevezték ki mint másodosztályú fogalmazót. Ez az 1749-ben létesült levéltár eredetileg a Habsburg-birodalom külügyeit is intéző államkancellária (Staatskanzlei) főhatósága alá tartozott, amelynek örökébe 1848-ban az osztrák külügyminisztérium, majd 1867-ben, a kiegyezés után, a dualista monarchia közös külügyminisztériuma lépett. Ebből következett, hogy a Haus-, Hof- und Staatsarchiv is közös intézménynek számított, tisztviselői közé magyarok is bekerültek. így pl. Károlyi Árpád, aki 1909 és 1913 között igazgatója is volt a levéltárnak. Valószínű, hogy Szekfű Gyula kinevezésében döntő szerepe volt Károlyi Árpádnak, aki őt sokra tartotta, az ellene indított hajszában szilárdan kitartott mellette. Pályafutásának alakulásában sokat köszönhetett annak, hogy levéltári szolgálatának első éveit Károlyi Árpád igazgatósága idején töltötte. Amikor 1918 őszén a monarchia összeomlása és széthullása már biztosnak volt tekinthető, a Bécsben élő magyar levéltárosok, elsősorban az 1913-ban, 60 éves korában nyugalomba vonult Károlyi Árpád, valamint a Staatsarchivban szolgáló Szekfű Gyula, azonnal foglalkozni kezdtek azzal a kérdéssel, hogy mi lesz majd, illetve hogy mi legyen majd a bécsi központi levéltárak, elsősorban a Staatsarchiv anyagának a sorsa. Azt bizonyosnak vették, hogy a bécsi központi levéltárak anyagát a monarchia örökébe lépő utódállamok között fel kell majd osztani. Kétségbe nem vonhatónak tartották, hogy Magyarországot az anyag társtulajdonosi joga illeti meg, amelynek alapján egyrészt a felosztás mikéntjének eldöntésében részt vehet, másrészt a felosztásra kerülő anyag bizonyos részére igényt tarthat. Fontosnak nyilvánították tehát, hogy Magyarország a levéltári anyag likvidálására idejében felkészüljön, rhind általában, a felosztás elveit illetően, mind konkrétan, azoknak a levéltári állagoknak a meghatározásával, amelyekre igényt tart. Mindkét vonatkozásban azonnal hozzáfogtak a munkához, bár tudatában voltak annak, hogy a felosztást illetően alkalmazkodniuk kell majd a békeszerződés határozataihoz. A felkészülés azonban azt a célt is hivatva volt szolgálni, hogy a békeszerződés tárgyalásain részt vevő magyar delegáció részére levéltári kérdésekben irányelveket bocsáthasson rendelkezésre. Á monarchia likvidálásának, benne az utódállamok közös örökségének minősülő közgyűjtemények, köztük a levéltárak anyaga felosztásának a kérdései iránt Magyarországon belül is nagy volt az érdeklődés, nem csupán az őszirózsás forradalom után megújult kormányzati szervek, hanem a lakosság szélesebb köreiben is.