Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.

278 FALLENBÜCHL ZOLTÁN bevezetéskor „Dominus" ugyan, de ténylegesen igen kevéssé részesek az uralomban, amely pozícióba állította őket. Ha tehát a megélhetés, a vagyon és az életforma oldaláról nézzük a XVIII. századi magyarországi sóhivatalnokságot: egy szegény, a hatalomnak kiszolgáltatott réteg áll előttünk. Ez a réteg nehezen, küzdelmesen él. Gyermekeit azonban igyekszik taníttatni, hogy jövőjüket biztosítsa, ha már anyagi javakat nem nagyon hagyhat rájuk, hogy legalább „írótollúkkal megkereshessék kenyerüket". E tisztviselők élete egyhangú és fárasztó, belőle még a fizikai erőfeszítés sem marad ki — a sótömbök kezelése testi munkát is megkíván -, de valamiben mégis erősen eltérnek egészen agrár-orientáltságú környezetüktől. Ez pedig informáltságuk a külvilág dolgaiban. Sokan közülük megjártak távoli csatatereket, városokat és falvakat. Legtöbbjük iskolákat járt ifjúkorában. Szinte valamennyien hallanak távol az országban, sőt azon kívül történt eseményekről. Éljenek bár fent a máramarosi hegyek közt, vagy lenn a Száva mocsarainál, akár valamelyik Dunamenti városban: információs bázisuk nem a szűk szomszédság többé, hanem az egész ország. A szállítmány tisztek, kereskedők elbeszélése révén hallanak távoli eseményekről és helyekről: perspektívájukat az a forgalom határozza meg, melynek részesei, s amely akis egységektől a nagyok felé halad. Mit nyújtott a Habsburg-ház uralma annak a hivatalnoki rétegnek, amelyet pénzügyi ereje és ezáltal hatalma fenntartására maga hozott létre? Itt egy újabb konklúzió kínálkozik. A válasz ugyanis egy szóban foglalható össze: keveset. Holott természetszerű éppen az lett volna, hogy a kormányzat, kivált az abszolutista tendencia korszakában, erősen érdekeltté tegye végrehajtó szerveit, annak egyes tagjait is, a saját prosperitásában. Az osztrák ház más országokkal ellentétben ezt csak igen kis mértékben érhette el. Franciaországban ugyanis a királyi abszolutizmus tisztviselőit, igaz, anyagi ellenszolgáltatás fejében is, de társadalmilag privilegizálta, s nekik bizonyos fokú jólétet is biztosított. Magyarországon — mint ez a sóügyi hivatalnokság példáján lemérhető — a császári és királyi közhivatalnokság sem jogilag, sem anyagi dotációban nem vált igazi privilegizált réteggé. Csekély privilégiuma személyre szóló, ideiglenes és részleges: kedvezményei a nemességéi mellett eltörpülnek. Igen jellemző, hogy még II. József is, ki az uralkodói hivatalnokságra a legnagyobb súlyt helyezte, 1784-ben a nem nemes köztisztviselők gyermekeit, köztük kifejezetten éppen a sóhivatalnokokéit is, tandíjfizetésre utalta; ezzel megnehezítette nemcsak a réteg gyermekeinek oktatását, de maguknak az apáknak helyzetét is. Természetes, hogy a sorsára hagyott uralkodói szolgálatban álló honoráciorréteget a magyar nemesi rendiség felőrölte és jó részét, éppen a legtehetősebbet és a legreálisabb szemléletűt magába olvasztotta. Az adott körülmények közt a királyi hivatalnok nem is tehetett egyebet, mint hogy igyekezzék a nemességhez, az ország igazi gazdájához alkalmazkodni. Egy újabb, az előbbiekkel szorosan összefüggő konklúzió lehet az, hogy a kormányzat hivatalnokpolitikájában egy nagy lehetőséget szalasztott el. Magyarországon a királyi hivatalnokság, és ezen belül egészen különösen a sóhivatalnokság nem a hazai privilegizált nemesi osztályból szervesen nőtt ki, hanem részint beköltözöttekből, részint polgárokból, részint szegény nemesekből. Itt a hangsúly a szegényeken van; mert ellentétben Franciaországgal, ahol a közvetlen királyi szolgálat elsősorban a gazdag polgári rétegből rekrutálja embereit - Magyarországon a Habsburg-hatalom — nem számítva most ide a municipiális, megyei és szabad királyi városi közszolgálatot - a közvetlen uralkodói