Levéltári Közlemények, 50. (1979)
Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.
264 FALLENBÜCHL ZOLTÁN segítségre ajánlják, amit Kempelen Farkas, akkor kamarai titkár, saját feljegyzésével támogat. 159 Már az elsoroltakból is látható, hogy a sóhivatalnokok lakásviszonyait nem lehet kedvezőeknek minősíteni. Általában mégis ragaszkodtak szolgálati helyükhöz, ahol megpróbáltak gyökeret verni. Az áthelyezések kérdése A nehezen élő sótisztviselők számára különösen nehéz helyzet adódott az áthelyezéssel. A XVIII. század közepéig ez kevésbé jelentett problémát. Az állásokra általában mindig akadt jelentkező, ha a pályázók száma nem is magas. Amennyire ismeretes, többnyire az alsóbb hivatalnokok előlépésével töltötték be az üresedéseket. Általában olyanok pályáztak, akik amúgy is a közeli környéken éltek, a sóügyi állásokra többnyire a császári hadellátás tisztviselői, katonai írnokok, furírok, magasabb állásokra olykor távolabbról is. Az adatokból többnyire az világlik ki, hogy a szlavóniai sóhivatalokat általában :tt szolgálókkal töltik be, kiknek egy része előbb katona volt; a Felvidék keleti részén is jobbára helyi ismeretekkel rendelkezők jutnak álláshoz. Megváltozott azonban az állásbetöltés módja a század közepén. Ekkor nagyon gyakran az elhalt vagy munkaképtelen, esetleg felfüggesztett tisztviselő helyére valamelyik másik állomásról egy jó gyakorlattal rendelkező hivatalnokot dekrétummal rendelnek oda, többnyire az üresedésben levő állás ígéretével, aminek jövedelme rendszerint nagyobb az addiginál, összefügg ez valószínűleg azzal, hogy a sóügyet nem az Udvari Kamara bécsi irodájában, nagyobb publicitással döntik el, hanem Pozsonyban az sóügyi igazgató meglehetősen önállóan intézkedik. A sóügyi igazgatók — Deschan majd Kempelen - a szolgálat érdekét nézik s nem az egyes emberekét. így óhatatlanul ütközésbe kerül a kettő. A kérdés ez: kit helyezzünk át? Magától értetődik, hogy a tehetséges, szorgalmas, kiváló tisztviselő nagyobb áthelyezési veszélybe kerül, mint kevésbé jól szolgáló társa. Mivel azonban a jól dolgozó embert is sok szál köti állomáshelyéhez, a megválás attól nem könnyű, noha az áthelyezésnél rendszerint arra is figyelemmel van a vezetőség, hogy az illető részére az ne legyen nagyon hátrányos. Ebben az időszakban a vezetés már eléggé eltávolodott az egyes tisztviselőktől; személyes kapcsolat, ismeretség már nincs, a vezetés nem ismeri az egyesek vágyait és törekvéseit. Az eredeti vállalkozásszerűség kétoldalú kapcsolatába beleszól a felülről való irányítás egyoldalú követelése. Tekintetbe kell venni főképpen két tényezőt. Az egyik: a hivatalnok is, mint minden más ember, igyekszik szolgálati helyén berendezkedni, állását, a régi szokásnak megfelelően, végérvényesnek tekinti. így házat igyekszik szerezni, gazdálkodik, sokszor benősül a környék magasabb társadalmi helyzetű családjainak valamelyikébe, és úgy véli: életét itt fogja leélni. Ezt teszi még akkor is, ha szolgálati lakásban lakik, mert ezt állása velejárójának tekinti, nem eszköznek arra, hogy vele bármely órában rendelkezhessenek feljebbvalói. Ha aztán házat is épített, például öregségére, amikor már nem szolgál, végleg nem akar elmenni. A másik tényező: a tisztviselők szegénysége. Mint az előbbiekből már kitűnik, a hivatalnokok általában nem nagyon vagyonosak, ha kevéske öröklött vagy 159 Uo., 1758 -633. és 751.
