Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.

A SÓÜGY HIVATALNOKSÁGA MAGYARORSZÁGON 261 Kincse egy zsebóra volt, 20 forint értékű, ez is régi; anyaga ezüst. Kitűnt az is, hogy a szegény nyugdíjas tisztviselőnek több hivataltársa tartozott kisebb-nagyobb összegekkel - ami magában is mutatja, hogy nem voltak jómódúak. Sommer egész vagyona, készpénze, tárgyainak értéke, követelései, szekrénye, zsebórája együtt alig tettek ki 450 forintnyi értéket. Ez egy közepes polgári - éspedig szerényebb polgári - vagyonnak felel meg a korabeli pesti lakosság vagyoni viszonyaival összehasonlítva. Jellemző az is, hogy bár régen Pesten működött, hivataltársai csak felületesen ismerték Sommert. Úgy tudták, nem volt felesége. Pedig a pesti anyakönyv tanúsága szerint valaha nős volt, 1731. július 3-án házasodott, éspedig a Stiglmayer pesti polgárcsaládból, annak egyik özvegy nőtagját vette el. Ez is mutatja társadalmi hovatartozását.

14 3 Ilyen körülmények közt nem csodálható, hogy a sótisztviselők, ha valami örömet akartak maguknak szerezni az életben, például egy szép lakást, egy kis gazdaságot, vagy éppen rangosabban akartak élni — ahogyan azt az előkelő és nagy vagyonú uraktól látták —, súlyos adósságok árnyékába kerültek. Mindjárt ott volt a hitelező kereskedő — és nemsokára kamatos kamattal kellett megfizetniök azt az ábrándot, hogy úriasabban kívántak élni. Pedig mégis megkísérelték. Az említett viszonylag gazdagnak mondható Thold Pál csáktornyai sótisztviselő például selymet vásárolt feleségével együtt - nyilván ruhára az asszonynak — egy Urbani nevű olasztól hitelbe, amit halála után vonnak le a hagyatékából.

144 Tiltsch Menyhért puchói sóperceptorról tudjuk, hogy kávét és cukrot vásárolt háztartása részére, amit csak évek múlva fizet meg.

145 A finomabb, Nyugatról terjedő életforma tehát a sóügy hivatalnokai közt is hódít, színezve és szépítve az életet, de ugyanakkor adósságokba is döntve azokat, akik nem érik be a kézből a szájba életformájával, hiszen a tisztviselői fizetés a puszta megélhetésen kívül nem nyújt mást; a gyermeknevelés, a vagyonosodás, a „rangszerű" életforma vendégségekkel, reprezentációval, személyzettel, nagyobb kulturális igények, például egy kis könyvtár: nemigen juthattak osztályrészükül. Aki mégis megpróbálja, hogy mindezt megszerezze magának, a szó szoros értelmében ráfizet. Credet von Pichelwald szegedi sóhivatali főnök például 1738-ban még 2600 forintot mondhat magáénak, 1752-ben pedig már csupán egyetlen lipótvári zsidónak 1000 forinttal tartozik. A német nemes Credet, ki előbb hivatalt viselt Breslauban, Sziléziából, mint menekült tisztviselő került Magyarországra; de hozzászokott a rangszerű élethez

146 így adódnak aztán végre is az olyan szomorú esetek, mint például Chorherr József bajai sóperceptor özvegyéé, akinek kérnie kell, hogy legalább férje ládáját, ágyát és néhány kisebb ingóságát adják ki neki, mikor a Kamara az elhunyt hagyatékát zárolja hátralékai és adósságai miatt.

147 A fentiek vezető állású tisztviselők, akik úgy gondolhatják: a reprezentációhoz némi joguk van, hiszen a királyi szolgálat tekintélyéhez tartozik az, elvégre ott, ahol állnak, az uralkodót személyesítik meg a nép előtt. Csodálható-e, ha olyan szegény kisebb tisztviselőket, mint például Kollman János ungvári sómázsaszolgát, aki két évig szenvedett diabetesben, végül is kölcsönpénzen temeti el a családja?

148 143 Uo., 1757 - 582. és Pest Belvárosi Plébánia Házasultak anyakönyve, 1731. júl. 3. 144

0L Magy. Kam. Lt., Litt, ad Cam. (E 41) 1759 - 211. I45

Uo., 1764 -43. 146 Uo., 1758-838. és Hofkammerarchiv, Vermischte Ung. Gegenstände, Fo. 9. rote Nr. 48, S. 139. I47

Uo., 1759 - 122. 148

Uo., 1759-217.