Levéltári Közlemények, 50. (1979)
Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.
A SÓÜGY HIVATALNOKSÄGA MAGYARORSZÁGON 253 mint a tisztviselők magasabb kategóriáinál: a kerülők azonban gyakran csak főnökeiktől kapnak megbízást s csak utóbb véglegesítik őket. Az Udvari Kamara tehát emelte a mázsaszolgák státusát is, fizetését is. Rajtuk kívül azonban a többi kategóriában a fizetés nem nőtt a Rákóczi-szabadságharc előttihez képest, a kerülők státusa pedig háttérbe szorult, noha fizetésük nem lett kevesebb. Kérdés most már csupán az, hogy a háború előttihez képest nem növekedett fizetés milyen megélhetést nyújtott? Az eredeti szándék nyilván jól fizetett tisztviselőgárda volt, s ehhez 21 sóállomás személyzetének javadalmazására nem kevesebb mint 34 177 forint volt előirányozva. A háború utáni árakról nem lévén elegendő információs anyag, nem tudjuk, mennyire felelt meg a korábban megállapított fizetés az 1711 utáni árviszonyoknak, és mennyire biztosította a megélhetést? A javadalmazási panaszok alapján, valamint abból kitűnően, hogy sokszor külön lakbérköltséget számít a Kamara és olykor adjutát is ad, az sejthető, hogy az 1704-es fizetések ekkor már nem érnek annyit, mint előbb. Mégis, fizetések emelésére a sóügyben az átvételkor, 1743-ban sem került sor. A fizetések maradtak úgy, ahogyan azokat a szervezéskor megállapították. A sóügyi hivatalnokság számára a fizetés viszonylagos szerénységén kívül a nagy problémát a kaució letétele jelentette. Alsóbb állásokhoz a nem-ellenőrző mázsamesterig bezárólag ugyan nem kellett kauciót letenni, de ha valaki ezen túl is elő akart lépni, a mintegy egyévi fizetésnek megfelelő összeget le kellett tennie óvadéknak, mi több, feleségétől is vagyoni lemondónyilatkozatot követeltek meg (Frauen- vagy WeiberVerzicht, Reversales), hogy hozományából tartozás esetén levonhatják férje hátralékát. Mivel a magasabb állás nagyobb tekintélyt kölcsönzött, természetszerűleg volt egy bizonyos törekvés a tisztviselők körében az ilyen pozíciók felé a kaució ellenére is. Viszont a kaució - amelynek egyébként hatalmas ellenségei voltak a legmagasabb állásokban levők között, az államférfiak sorában is — roppant alkalmas volt arra, hogy tönkretegye mind a tisztviselői háztartást, mind a hivatali etikát is, mert ténylegesen kizárta a szegény, de becsületes és szorgalmas embert az előlépésből, viszont megkönnyítette az esetleg érdemtelen pénzes pályáját. A kaució-rendszer elősegítette az érdekházasságokat, az inkorrekt kárpótlásra törekvést, az alkalmatlanok gyakorlati elmozdíthatatlanságát. Fennmaradását a kincstár kényszerhelyzete segítette elő, s nem az, mintha jól bevált volna. Éppen ezért a kaució-behajtást nem mindenkor vették szigorúan. Eleinte, az 1710-es években erősebben törekedtek erre, de Szavojai Eugén befolyására, ha ez elv nem is, de a végrehajtás szigorúsága alábbhagyott; sokszor a kinevezés után évekig haladékot kapott az új állásbetöltő a kifizetésre. A háborús periódusok — a kincstár kényszerhelyzetének fokozódásával - kedveztek a kauciónak. A Magyar Kamara alá rendelt sóügyi adminisztrációnál ez különösen 1756 után mutatkozott erősen. A kaució-behajtás meggyorsítása, párhuzamosan az életfenntartási költségek emelkedésével, a sóhivatalnokok egzisztenciális feltételeit igen súlyosan érintette, bár életfeltételeik előbb sem voltak rózsásak. Forráskritikailag figyelembe véve, hogy kérelmeiknél, levélben, átiratban az emberek a reális helyzeten felül is panaszkodnak, de a túlzások leszámítása után is elszomorító az a kép, amely helyzetükről kibontakozik. A megélhetés nehézsége a só tisztviselők ismétlődő panasza volt. Nemcsak a kisfizetésűek panaszkodnak, mint pl. Simonyi László, aki a máramarosi sószállításnál napidíjasként volt alkalmazva, hogy napidíjából csak nyomorúságosan tud megélni, és hogy „in sterili et rerum cara hac Patria exiguo meo Diumiculo subsistere plane non valeam"
