Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Fallenbüchl Zoltán: A sóügy hivatalnoksága Magyarországon a XVIII. században / 225–290. o.

246 Munkaidő és munkaelosztás A munkakörülmények a sóügyben voltak talán a legnehezebbek valamennyi kamarai hivatali ágazat közül. Sem a Kamara központjában folytatott adminisztratív, sem a harmincadügyben vagy a birtokigazgatásban folytatott jövedelembegyűjtő és kezelő tevékenység nem hasonlítható hozzá. A sóhivatalnokság tevékenységében egyszerre jelentkeznek a szállítás, a nyilvántartás, az őrzés és az értékesítés funkcióival kapcsolatos problémák, amelyeket kisszámú hivatalnoknak és alkalmazottnak kell egy időben ellátnia, nemegyszer szinte ellenséges környezetben. A sóhivatali munkarend önmagában nem volt nagyon terhes, ha azt ténylegesen betartható lett volna. Az Udvari Kamarától a Magyar Kamara joghatósága alá kerülés időszakában egy 1744-ben történt felmérésből ismerjük az akkori munkaidőt.

65 Seyfried Tamás Gál győri sóperceptor jelentése szerint a hivatalos munkaidő nyáron 7, télen 6 óra volt. Nyáron ugyanis délelőtt 8-tól 12-ig, délután 3-tól 7-ig, télen 8-tól 12-ig, illetve 2-től 5-ig tartott a munkaidő. Ez volt tehát az irányelv. Lehet, hogy közel Bécshez, kedvező feltételek közt ez keresztülvihetőnek is bizonyult; de lehetséges, hogy csak a hivatal vezetője engedhette meg magának ezt a munkarendet. Ugyanakkor, ugyanabban a felmérésben Jaich József Ferdinánd szegedi mázsaszolga arról tájékoztat bennünket, hogy reggel 4-től este 9-ig egyhuzamban van szolgálatban, s alig egy órai ebédideje van délben. Este a fáradtságtól pedig alig tud egy kanál levest is enni. Ez 16 órai munka naponta, amennyit a preindusztriális korszakban a legrosszabb feltételek közt dolgozó manufaktúra-munkások sem gyakran végeznek. Igaz: a sóügyben nyáron, és általában a sószállítások idején több volt a munka, mint télen. Biztos az is, hogy Jaichnak nem ennyi volt a hivatalosan megállapított munkaideje, hanem jóval kevesebb, de a körülmények hatására ennyit volt kénytelen teljesíteni, mert a sok munkához túlságosan kevés volt a személyzet. A két adat egybevetéséből egyébként jól mérhető le a központhoz közeli és az attól távolabbi sóhivatalok, valamint a vezető állású és a szubaltern hivatalnokok közti különbség is. A sóhivatalokat is, mint a harmincadhivatalokat, a munkák időnkénti halmozódása jellemezte. Télen, mikor a folyók befagytak, a vízi úton való sószállítás szünetelt. Márpedig a sószállítás legnagyobb része vízi úton történt. Ebből következik, hogy a legintenzívebb munka ideje a tavasz és a nyár, de főképpen az ősz, amikor a közeledő télre fel kellett tölteni a sóraktárakat. Ilyenkor egyszerre kellett ellátni a szállítmányok átvételét és a sóeladást, ami rendkívül terhessé tette a szolgálatot. Kora reggeltől késő estig folyt a munka, melyben a dolog természeténél fogva a legnagyobb megterhelés a rangban leg>* alacsonyabb, fiatal tisztviselők vállára nehezedett; mind az írópult mellett, mind a raktárban helyt kellett állaniok a sokszor öreg és megrokkant perceptor és ellenőr helyett is. A fiatal munkaerőt, a legkeményebben dolgozókat a gyakornokok és a mázsaszolgák, a „mázsalegény"-ek jelentették. A gyakornokok sokszor évekig ingyen, önként, a kinevezés reményében szolgáltak, szüleik tartották el őket vagy felélték örökségüket. A 65 Wien, Hofkammerarchiv, Vermischte Ung. Gegenstände, Faszikel 9., rote Nr. 48. FALLENBÜCHL ZOLTÁN Munkakörülmények