Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Bélay Vilmos: Referens-szolgálat a Magyar Országos Levéltárban, 1875–1944 / 187–200. o.

194 BÉLAY VILMOS meg Horthy Miklósnak azt a jogot, hogy új nemességet adományozzon. A kormányzó azonban igyekezett a következő években kormányzói jogkörét kiszélesíteni. 1928-ban elérte, hogy a nemességet illető bizonyos ügyekben ő határozhasson. Az 1928. évi február 23-án kelt „ kormányzói elhatározás" értelmében magának tartja fenn a nemesek családnév-változtatásának jogát. A kormányzó úgy érvelt, hogy az idézett 1920. évi törvénycikk ugyan nem adta meg neki a nemesség adományozási jogot, de nem fosztotta meg őt mint államfőt a nemességgel kapcsolatos egyéb intézkedések megtételének jogától. Ennélfogva 1928 óta a nemesek névváltoztatási ügyeivel nem a Belügyminisztérium, hanem a kormányzói kabinetiroda foglalkozott. Ez utóbbi levelezett tehát az Országos Levéltárral ilyen ügyekben. Az 1944-ig terjedő hetven éves korszakban mindig voltak az Országos Levéltárnak olyan tisztviselői, akik hivatali kötelességként munkaidejük tekintélyes részét (néhányuk szinte teljes munkaidejét) nemesség-igazolási ügyekkel töltötték. Ilyen módon kiváló szakemberré képezték ki magukat ezen a területen. Ilyenek voltak a századforduló körüli évtizedekben Barabás Samu, Jllésy János, Karlovszky Endre, Komáromy András, Komlóssy Artúr, Pettkó Béla, majd az első világháború körüli években Horváth Sándor. A második világháború idején a nemesség-igazolási ügyek számának növekedése miatt az akkori főigazgató, Herzog József néhány tisztviselőt felmentett minden egyéb munka végzése alól, és kizárólag nemességvizsgálati ügyek intézését tette kötelességükké. Ezek — 1942 körül - Ányos Lajos és Kossányi Bék (ők ketten bízattak meg a kiadványok aláírásával), valamint Bottló Béla, Czobor Alfréd, Fekete Nagy Antal, IIa Bálint, Miklósy Zoltán, Pukánszkyné Kádár Jolán és Tirscher Jolán.

2 2 A családok nemességének, címerének, előnevének felülvizsgálatával, véleményezésével kapcsolatos referensi munka tárgyalásának végén — véleményünk szerint — érdekes, ha idézzük a századforduló neves levéltárosának, Komáromy Andrásnak véleményét, amelyet 1913-ban egy napilapban közölt cikkében fejtett ki. Az általa keserű iróniával jellemzett mentalitás nem halt ki, még ma is bőven találkozik vele a levéltáros. „A régi nagyságunkban gyökerező s történelmi hivatásunk erős hite által táplált nemzeti és faji büszkeségünket, mely a nagy század költőit és államférfiait egyformán inspirálta, az egyéni vagy családi hiúság oltárán tömjénező, kétes becsű, kicsinyes célokért lelkesedő leszármazási gőg váltotta fel, mely a kamarási méltóság elnyerésénél nagyobb becsvágyat nem ismert. Divatba jöttek a levéltárosok, akik az idők jelét felismervén nagy buzgósággal gyűjtögették a nemesség, a címer és leszármazás igazolásához szükséges adatokat. Pályatévesztett emberek, addig eddigelé nem boldogultak, iparlovagok, akik megérezték a pénz szagát, nemesi, kamarási irodát nyitottak és gyártották az ősfákat és szükség esetén magukat az ősöket is. Virágzásnak indult s egy sereg embernek kenyeret adott a heraldikai festészet s a belügyminisztériumban alig győzték kiállítani a szebbnél szebb címeres, nemesi bizonyítványokat.. ,"

23 Komáromy András évtizedeken át maga is kénytelen volt tudását, tehetségét, idejét ilyen munkákra pazarolni. Jellemző és igaz képet ad az Országos Levéltár referens-szolgálatának erről az ágáról. Neki és rajta kívül sok kollégájának, köztük Tagányi Károlynak, kora egyik legkiválóbb magyar történészének hivatali kötelességből évtizedekeri keresztül 32

OL Ált. ir. 1-388-1942. "Budapesti Hírlap, 1913. november 9.