Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete: I. rész / 163–173. o.

A MAGYAR TÖRTÉNETI FORRÁSKIADÁS MÚLTJA ÉS JELENE 171 Azt azonban el kell ismernünk, hogy a Magyarország Újabbkori Történetének a két háború közt megjelent 42 kötete így is igen jelentős forrásanyagot tett hozzáférhetővé, elsősorban a XIX. század történetére. Az iratok kiadásában a legjobb történészek vettek részt: Károlyi Árpád, Angyal Dávid, Szekfű Gyula, Domanovszky Sándor, Lukinich Imre, Hajnal István, Mályusz Elemér. Az egységes kiadás érdekében a Társulat forráskiadvány-szabályzatot szerkesztett. A szabályzat megszabta az anyaggyűjtés kiterjedését, a közlésre kerülő szövegek kiválasztását és a közreadás módját. Magyar nyelvű iratoknál a közlés a XVIII. század közepéig betűhív, azontúl a modern helyesírással történik, de a nyelvi sajátosságok messzemenő figyelembevételével. A kéziratok rövidítéseit zárójelben kell feloldani s a jegyzetben közölni kell az eredeti és a fogalmazvány, vagy a másolatok eltéréseit. A filológiai jegyzeteket a tárgyi magyarázatok egészítsék ki. Ezek terjedjenek ki az irat keletkezésének előzményeire és körülményeire, valamint a bennük foglaltak végrehajtására is. Egy-egy hivatalos intézkedéssel kapcsolatban tehát, a legfontosabbnak ítélt iratok közlése mellett, a szerkesztőnek az egész ügyről áttekintést kellett nyújtania. Ugyanakkor a korszak általános jellegéről, az iratok fő szereplőiről és munkásságuk értékeléséről minden mű elején nagyobb bevezető tanulmány adott tájékoztatást. A társulat igen nagy súlyt helyezett a forráskutatás és forráskritika elmélyítésére. A történettudomány kézikönyvei címen sorozatot indított, melyben a legfontosabb módszertani tudnivalókat tankönyvszerűen dolgozták fel, s éppen a forráskritika alapjául szolgáló oklevéltani, kronológiai ismereteket állították az előtérbe. A forráskutatást szolgálta a Bécsi Magyar Történetkutató Intézet létrehozása, melynek irányításában a Társulatnak szintén erős szava volt. Nemcsak az anyaggyűjtés lehetőségét biztosította, hanem az egyetemről kikerült fiatal nemzedék módszeres továbbképzését is. Bár a Társulat forráspublikáló tevékenysége a harmincas évektől kezdve erősen lelanyhult, s végül jóformán csak Széchenyi naplóinak kiadására szorítkozott, mégis mindvégig túlszárnyalta az Akadémia e téren végzett munkásságát. Tervszerűségről az Akadémián ebben a korszakban sem beszélhetünk. A régi sorozatok — köztük az Anjoukori okmánytár, az Országgyűlési Emlékek, a. Török Történetírók -befejezetlenül abbamaradtak, folytatásukra kísérlet sem történt. Nem tekintve Tisza István iratainak végeláthatatlan sorozatban, minden válogatás nélkül való közreadását és József főherceg még végeláthatatlanabb, tudományosnak nem is nevezhető publikációját a világháború történetéről, az Akadémia gyér számú kiadványai továbbra is az 1711 előtti korszakkal foglalkoztak. Mintaszerűen pontos kiadásban, kollektív munkával, 2 kötetben megjelentette az Árpád-kori elbeszélő forrásokat, az Árpád-kori oklevelek kritikai jegyzékét, s végrendeleti hagyománnyal vállalt kötelezettségként a Podmaniczky-család oklevélíaranak öt kötetét. A kiadványok forrásközlési módszere a Társulat szabályaihoz igazodott, ahogy a többnyire az Akadémia támogatásával az egyetemek vagy magánosok által megjelentetett publikációk is ezt követték. Tárgyválasztásukban ezek is beleilleszkedtek a már érintett elvi keretek közé. A politikai történeti kötetek mellett csekély a száma azoknak a kiadványoknak, amelyek a népesség alakulására, a gazdasági vagy a társadalmi fejlődésre hoznak adatokat. Itt mindenekelőtt a Teleki Pál Tudományos Intézet keretében működő Történettudományi Intézetnek és Erdélyi Tudományos Intézetnek néhány az 1940-es években megjelent publikációját kell említenünk. Akár a Fekete Lajos által készített Az esztergomi szandzsák 1570. évi adóösszeírása című kötetre, akár Jakó