Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete: I. rész / 163–173. o.

A MAGYAR TÖRTÉNETI FORRÁSKIADÁS MÚLTJA ÉS JELENE 165 ként máig legterjedelmesebb ily vonatkozású publikációnk) jellegzetesen mutatja a forrásközlés és a forráskritika hanyatlását. Fejér másod-harmad kézből másolgatja az okleveleket, s kritikátlanul mindent átvesz és berak okmánytárába. Lépten-nyomon rosszul keltezett, sőt hamis oklevelekre akadunk, a szövegekhez vagy azok tartalmához megjegyzése nincs, s a másolási és nyomdahibák garmadája sok helyt szinte érthetetlenné teszi a szöveget. A történeti forráskritika helyén felburjánzó teljes kritikátlanság magyarázza meg, hogy Ranke magyar kortársának, a történészkedő Mailáth János grófnak németül írt Geschichte der Magyaren című ötkötetes összefoglalása vagy Péczely Józsefnek A magyarok történeteiről írt kétkötetes munkája, Pray és Fessler után siralmas elnívótlanodást mutat. A szabadságharc leverését követően, az abszolutizmus éveiben egyszerre megélénkült a múlt, a történeti források iránti érdeklődés. A politikai cselekvés lehetőségétől megfosztott nemzet a sivár jelenből a dicsőnek látott múlt felé fordította tekintetét, ott keresve vigasztalást és erőt. Ez az általános múltbafordulás döbbentett rá a történeti kutatás félszázados mulasztásaira. Az új korszakot Szalay László Magyarország története című munkája vezeti be, amely Lipcsében jelent meg, 1852-ben. Emigrációban, külföldön dolgozik a másik nagy historikus, Horváth Mihály is, módszert és okulást merítve a fejlett francia, angol vagy német történetírásból. Műveik, a magyar történelemnek első, máig használható szintézisei, a forráskutatásra főleg azzal hatottak, hogy felhívták a figyelmet a magyar történeti folyamat hézagaira és hiányaira. Idehaza, az ifjabb nemzedék, amely előtt a politikai pályák zárva voltak, az ekkor megnyíló magánlevéltárakra veti magát. Kettős összetevőből: egyik oldalon a szintézisre, másik oldalon az egyes részletkérdéseknek a források alapján való megvilágítására való törekvésbői így születik újjá a magyar történeti kutatás az 1850-es, 60-as években. A források sorát Toldy Ferenc kiadványai nyitják meg; egymás után jelenteti meg középkori krónikáinkat, majd a Nemzeti Könyvtár köteteiben a XVI-XVII. század irodalmi szempontból is fontos magyar nyelvű történelmi elbeszélő műveit. Mikó Imre gróf megindítja az Erdélyi Történelmi Adatokköteteit, s közreadja bennük a fejedelemség történetének néhány nagy fontosságú emlékiratát és naplóját. Az emlékirat, kimagasló történeti személyek visszaemlékezése egyébként is kedvelt forrása a történeti ismereteknek; ez indítja Szalay Lászlót 1856-ban a Magyar Történelmi Emlékek sorozatának, Kemény János, Bethlen Miklós és Károlyi Sándor műveinek kiadására. Ugyanakkor a nagykőrösi református gimnázium tanárai Szilágyi Sándor vezetésével „a magyar nép községi és magánéletére" vonatkozó alföldi forrásokat rendezik kis sorozatban sajtó alá. Az említettekhez csatlakoznak a sorozaton kívüli egyes kötetek, családok, kimagasló személyiségek tevékenységének bemutatásával. Ezek a forráskiadványok a tudománynak is hasznosak voltak, elsősorban mégis a szélesebb érdeklődő közvélemény számára készültek, hogy — Szalay szavával élve — „történelmi kútfőink kiadása által előmozdítsák a nemzet múltjának ismeretét", s ezáltal ébren tartsák, erősítsék a hazafias érzést. Ezért vetik a hangsúlyt a magyar nyelvű, olvasmányos elbeszélő forrásokra, ezért közlik elsősorban a köznemesség alkotmányvédő működését felmagasztaló gravaminális politika lendületesebb emlékeit, országgyűlési beadványokat és megyei rendelkezéseket. Mindez jól egybevág az uralkodó történetszemlélet irányával, amely a múltban is elsősorban a nagy családok, a nagybirtokos főurak sorsa iránt érdeklődik, hiszen a jobbágyság, városi kispolgárság körében nem születtek, nem is