Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete: I. rész / 163–173. o.

166 BENDA KÁLMÁN születhettek magasröptű politikai vagy irodalmi munkák. A nagykőrösi tanároknak a nép, a parasztság életét megvilágító törekvése szinte egyedülálló maradt, és már a negyedik füzetnél elakadt. A történeti kiadványok népszerűsítő jellegéből következik, hogy a régi szövegeket nemcsak helyesírásukban írják át, hanem itt-ott mondanivalójukban is: egyes kifejezéseket megmásítanak, az „unalmasabb" részeket kihagyják, s minden kritikai jegyzeteléstől tartózkodnak. A maguk idején azonban nagy hivatást teljesítettek, s a mai idők historikusa is irigykedve nézhet vissza erre az egy-két évtizednyi időre, amikor a történeti forráskiadványok a közönség legkedvesebb olvasmányai közé tartoztak. A népszerűsítő forráskiadványokat hamarosan nyomon követték a tudományosak is. A kutatómunka és a kiadás egyaránt a Magyar Tudományos Akadémia körül csoportosult. Az Akadémia Történelmi Bizottsága 1855-ben indította „a közhelyeken és magánosoknál elszórva levő kisebb történelmi emlékek s okiratok kiadására" a Magyar Történelmi Tárat, 1857-ben pedig a nagyobb terjedelmű források, illetve kútfősorozatok kiadására szolgáló Monumenta Hungáriáé Historica sorozatot. A történeti forrásfeltárásban és publikációban kezdetben az idősebb nemzedék vett részt (Szaíay, Horváth Mihály, Toldy Ferenc), a 60-as évek második felében azonban fokozatosan bekapcsolódnak a munkába az Akadémián kívül álló fiatalabbak is. A forrásfeltárás néhány évtized alatt nagy eredményt hozott. A Monumenta sorozat kereken 120 kötetben adott közre zömében ismeretlen forrásanyagot, s ehhez járult a Magyar Történelmi Tár 25 kötete, valamint a külön sorozatot képező Török hódoltsági okmánytár 10 és az Archívum Rdkóczianum 13 kötete. Ez a kerek számban 170 kötetnyi forrásanyag jelentős mértékben bővítette a magyar múltról való ismereteket. Az Árpád-kori új okmánytár, a hozzá csatlakozó Anjoukori okmánytár, az Anjouk és Hunyadi Mátyás diplomáciai iratai, a bánságok, véghelyek és határterületek okmánytárai, a XVI—XVII. századra a Magyar Országgyűlési Emlékek 12 és az Erdélyi Országgyűlési Emlékek 21 kötetes sorozatai, a törökkori történetírók, a hazai napló- és emlékírók művei, a politikai és katonai vezető személyek hivatalos és magánlevelezése, külföldi levéltárak magyar vonatkozású iratanyaga, diplomáciai utasítások és jegyzékek mindmáig nélkülözhetetlen a korszak történetével foglalkozó számára. A kutatások tervszerűségét és irányát, a közlés módját illetően azonban sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a mennyiség nem állt arányban a minőséggel. Az első szembetűnő jelenség, hogy a kutatási terület és a publikációk sora is lezárult az 1711. évi szatmári békével, mindaz, ami azután történt, mintha nem is tartoznék Magyarország történetéhez, az Akadémia kirekesztette vizsgálódásai köréből. Ez annál sajátságosabb, mert ebben az időben a szomszédos bécsi Akadémia már sorozatosan bocsátotta közre a Mária Terézia, II. József és II. Lipót korára vonatkozó forráskiadványokat. A „nemzetietlennek" bélyegzett XVIII. század történetének teljes elhanyagolásában nyilván közrejátszott, hogy a kutatás elsősorban a nemzeti dicsőség korszakai felé fordult, s romantikus hőskultuszát a török-magyar harcok és a nemzeti függetlenségi küzdelmek korában élhette ki legteljesebben. Az akkori mulasztás hatása azonban egész napjainkig súlyosan érződik. Nagy hiányosságokat kell megállapítanunk a korábbi korszakokra vonatkozóan is. Az 1870-es évek végével megindított Anjou-kori Okmánytár 1360-nál leállt, s ettőlkezdve 1526-ig (Teleki József Hunyadiak kora c. kiadványának és Mátyás diplomáciai levelezésé-