Levéltári Közlemények, 50. (1979)

Levéltári Közlemények, 50. (1979) 2. - Benda Kálmán: A magyar történeti forráskiadás múltja és mai helyzete: I. rész / 163–173. o.

164 BENDA KÁLMÁN A források rendszerezése, majd egyre nagyobb ütemű közreadása megérleli a forráskritikát is. Már Hevenesi figyelmeztette a gyűjtőket, hogy tegyenek különbséget fontos és nem fontos iratok közt. Bél és Schwandtner az elbeszélő munkák íróinak életét, s ezen keresztül műveik forrásértékét is igyekeznek tisztázni — megjegyzéseik nemegyszer a lényeget érintik. Praynál már az oklevélkritika első nyomait is megtaláljuk: egyes adatok elfogadásában óvatosságra int, s rámutat bizonyos belső ellentmondásokra. Katona sem elégedett meg a fontosabb iratok szövegének kinyomtatásával: számos esetben fölvetette, sőt tisztázta forrásai megbízhatóságát és szavahihetőségét. A századfordulón megjelenő egyes kiadványok azután már következetesen alkalmazzák a forrásközlés kialakult gyakorlatát: az irat előtt rövid tartalmi kivonatot, regesztát adnak, a középkori szöveg dátumait a margón vagy jegyzetben feloldják, s magát a szöveget is kritikai jegyzetekkel kísérik, amelyben összevetik az eltérő másolatokat, kiigazítják a másoló hibáit. A forrásokkal való foglalkozás egy sereg, korábban figyelemre sem méltatott kérdést vet föl. A hamis oklevelek felismeréséhez foglalkozni kell a királyi kancellária szervezetével és működésével, ahogy a többi országos hivatallal is; a törvénykezési és perjogi emlékek értékeléséhez meg kell ismerni az országgyűlések, a bíróságok működését. Kormányzati és közigazgatási kérdések mellett kronológiai problémák kerülnek az előtérbe, s egy-egy oklevél kora, szerzője, eredetisége körül széles irodalmi vita gyűrűzik. Az 1800-as évek elején immár sor kerülhet a mindeddig töretlen tekintélyű Bonfini és Istvánffy művein alapuló magyar történetnek az új adatok alapján való átértékelésére és újraírására. Ezek az összefoglaló feldolgozások (Kulcsár István, Budai Ézsaiás, Virág Benedek, Johann Christian Engel és Ignatius Aurelius Fessler műveire gondolunk) betetőzését jelentik a XVIII. századi nagy anyaggyűjtésnek s az abból szervesen sarjadó forráskritikai iskolának. Nyomukban azonban megkezdődik az egy évszázad alatt magas színvonalra emelkedett magyar történeti kutatások hanyatlása. A XVIII. századi történetírók nem tudtak iskolát, szervezeteket létrehozni, mely tudásukat fenntartja és szemléletüket továbbfejleszti. A jezsuita rend feloszlatásával, a lutheránus gimnáziumoknak a század végén meginduló hanyatlásával a részleges központok is megszűntek, s az újak még csak most voltak alakulóban. Sem a pesti egyetem, sem a vidéki akadémiák, sem az 1828-ban alapított Magyar Tudományos Akadémia nincsen és még évtizedekig nem lesz a fejlettség olyan fokán, hogy összefogja a szerteszét kallódó történészeket. így, amikor a reformkor kezdetén hangossá válik a politikai élet, nincs olyan magyar történeti mű, amelynek felfogásában a polgári törekvések tükröződnének, amely az egységes történeti tudat kialakítását szolgálhatná. A fiatal Horváth Mihály, aki az 1830-as években már a polgári fejlődés szempontjából fontos kérdéseket vesz vizsgálat alá egyes tanulmányaiban, csak a szabadságharc utánra érik a magyar történet nagy összefoglalójává, s az a néhány történész, aki hangját hallatja, módszeres vizsgálódás helyett fantasztikus és romantikus mesék alkotására pazarolja erejét, a történeti valóság keresése helyett hiú ábrándokat kerget. Bél, Pray, Katona, Comides, Engel vagy Fessler nevét a maguk korában az európai tudomány legjobbjai közt emlegették, alig néhány évtizeddel később Thierry, Guizot és Macaulay kortársai, a magyar romantikusok, a lelkes Horvát Istvánnal és a termékeny Fejér Györggyel az élükön már provinciális jelenségek, akikből elődeik módszeres felkészültsége és egyetemes műveltsége egyaránt hiányzik. Fejér György hallatlan szorgalommal egybehordott középkori okmánytára, a 43 kötetes Codex diplomaticus regni Hungáriáé (egyébV