Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)

Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - Buzási János: A kapitalizmuskori vállalati iratanyag levéltári rendezésének problémái / 3–21. o.

A kapitalizmuskori vállalati iratanyag levéltári rendezésének problémái 7 bányai Bányaigazgatóság), szénbányászat (Ózdi Bányaigazgatóság), vas- és acélkésztermékek gyártása (Salgótarjáni Acélárugyár) és kohászati termékek kereskedelme (Romeiser F. és Fiai Rt.). Valamennyi ilyen jellegű fondcsoport esetében a fondokat nemcsak a tulajdonviszonyok kapcsolják össze, hanem szoros szervezeti és ügyviteli szálak is. Azt a fondcsoportot, amely lehetőség szerint hű tükörképét adja egy többé-kevésbé vertikális üzemű óriásvállalatnak, a szakágazati csoportosítás kedvéért feldarabolni elméletileg helytelen, a gyakorlati kutatásra nézve pedig káros lett volna. Azoknak a fondoknak a csoportját, amelyeknek fondképzőit bizonyos kapcsolat fűzte egymáshoz, a magyar levéltári terminológia levéltárnak nevezi. Mint a fenti példákból is látható, a szervezeti alapon kialakított fondcsoportok magukon viselik a levéltár alapvető ismérvét, a fondképzők közötti szerves kapcsolatot. Hogy ezeket a fondcsoportokat mégsem nevezzük levéltárnak, noha több esetben már a konszern irattárában is együtt voltak, annak oka legfőképpen a fondképzó'k kapcsolatainak dinamizmusában, a tőkés gazdaság természetéből adódó változékonyságában rejlik. Fond és állag Ahogyan minden levéltári anyag rendszerének, úgy a kapitalizmuskori vállalati iratanyag rendszerének is legszilárdabb, mindenütt jelenlevő eleme, a levéltári rendezés kiinduló pontja a fond. Fondnak tekintjük valamely vállalat vagy egyéb gazdasági szerv működése során keletkezett iratok szervesen kialakult együttesét vagy ilyen iratokból utólag, mesterségesen létrehozott gyűjteményt. Utóbbit a magyarországi levéltári gyakorlat a vállalati iratanyag rendezésében és rendszerezésében egészen a legutóbbi időkig nemigen alkalmazta. A fondszemlélet érvényesülése, illetőleg a fond fogalmának egységes értelmezése már a kezdet kezdetén, az ötvenes évek első felében is meghatározó szerepet játszott a vállalati iratanyag rendezésében. Az iratbeszállítások előkészítése és lebonyolítása során a valamely vállalat irattárában talált államosítás előtti iratanyagot a vállalat államosított jogelőde fondjának tekintették és a továbbiakban megbonthatatlan egységként kezelték. A dolog akkor aránylag egyszerű volt, hiszen az iratanyag lelőhelye (a jogutód vállalat irattára) általában eléggé egyértelmű útbaigazítást adott a fondképzőre nézve. Ha például a Vörös Csillag Traktorgyár irattári helyiségeiben, gyári pincéiben talált államosítás előtti iratanyagot kellett beszállítani, kézenfekvő volt, hogy az csak az elődvállalat, a Hofherr— Schrantz—Clayton—Shuttleworth Rt. fondja lehet. A szervesen kialakult fondok szigorú megtartása, illetőleg rekonstruálása a levéltári rendezésben nagy segítséget, biztos támaszt jelentett, egyúttal azonban számtalan, olykor mindössze 1—2 folyó centiméter terjedelmű törpefondot eredményezett. A magyarországi kapitalizmuskori vállalati iratanyag levéltári rendezésének jelenlegi szakaszában már felmerül a kérdés, hogy indokolt-e ezeket külön fondként kezelni, avagy nem volna-e célszerűbb gazdasági ágazatonként gyűjteményes fondokba összevonni őket. Az ilyen törpefondok jelentős hányada csupán töredéke a hajdani vállalati regisztratúrának, amely a megmaradt töredékből még megközelítőleg sem rekonstruálható úgy, hogy a fondképző szervezeti felépítéséről, működésének mechanizmusáról képet adjon. Ha pedig egy irattári csonk „rendszere" semmiféle ilyen információt nem hordoz, önálló, regisztratúra jellegű fondként fenntartani nem indokolt.