Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)
Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - Sashegyi Oszkár: Az Országos Levéltár személyzeti viszonyai a XX. század elején, 1903–1922 / 23–43. o.
Az Országos Levéltár személyzeti viszonyai a XX. század elején (1903-1922) 25 előadó tolla alól került ki az elintézés tervezete. Gróf Andrássy Gyula belügyminiszter ezért 1907. június 24-én elrendelte, hogy az Országos Levéltárban hetenként legalább egyszer tanácskozást tartsanak, s ezeken a tanácskozásokon alakítsák ki a levéltár ügykörében előforduló elvi kérdésekben követendő egységes álláspontot. Előírta tehát azokat a tanácskozásokat, amelyek tartásának jogát a levéltárosok már korábban szükségesnek látták. Andrássy rendelete bizonyos tekintetben elkésett intézkedés volt. Óváry ekkor már nyugdíjaztatását kérte, majd valóban nyugállományba helyezték s helyette az ügyeket a rangidős országos levéltárnok, Tasnádi Nagy Gyula vitte. Tasnádi, Óváryval ellentétben, lelkiismeretes hivatalnok létére, az előadói tervezeteket gondosan átjavította, a saját felfogásától eltérőket következetesen átdolgozta s így az ügyek intézésében az egységet helyreállította. Másrészt viszont — úgy tűnik - korainak bizonyult a tanácskozási jog megadása: az Országos Levéltár tisztikara mintha még nem ért volna meg akkor a parlamentáris módszerek alkalmazására. Mindenesetre a kor parlamenti módszereiből az obstrukciót alkalmazták s ezzel a tanácskozásokat lehetetlenné is tették. Tasnádi a rendelet szerint hetenként egyszer kötelező tanácskozásokat mindössze nyolc esetben hívta össze. E tanácskozásokon azonban a levéltárosok közötti ellentétes nézeteket nem sikerült kiküszöbölni. A vitatkozások egyes tisztviselők agresszivitása és makacssága folytán annyira személyes jelleget öltöttek és olyannyira elfajultak, hogy az eszmék tisztázása helyett csak kimélyítették a meglevő személyi és elvi ellentéteket. Emiatt Tasnádi - látva, hogy a legbölcsebb és leghiggadtabb vezetéssel sem tud a bajokon segíteni, egyre ritkábban hívott össze tanácsülést, s 1908. május 18. után már csak egyetlen esetben, 191 l-ben tartott ilyent, amikor azt a belügyminisztérium egy szabályzat kidolgozása kapcsán kifejezetten elrendelte. 8 A Levéltár belső válságának egy másik, kínos tünete, a Pettkó Béla alle vél tárnok által elkövetett visszaélések sorozata is a nemességi ügyek intézésével volt kapcsolatos. Pettkó már az 1880-as évek végén elkezdett kamarási ősfa-ügyekkel foglalkozni, s attól kezdve, hogy a belügyminiszter 1893 decemberében kamarási és egyéb ősfa-ügyekben illetékes szakfórumnak az Országos Levéltárat jelölte ki, ezirányú - magán megbízásokon alapuló — működése még a korábbinál is nagyobb méreteket öltött. Annak ellenére, hogy Pauler mindjárt 1893 decemberében utasította a Levéltár dolgozóit, „még a színét is kerüljék annak, mintha ilyféle ősfák készítésében akár közvetve, akár közvetlenül közreműködnének". Pettkó a lakásán valóságos kis geneológiai irodát rendezett be és tartott fenn, hol állandó, hol alkalmi segédszemélyzettel. Az ilyen irányú tevékenységéről elterjedt híresztelések arra indították 1899-ben Széli Kálmán miniszterelnököt és belügyminisztert, hogy közbelépjen. Pauler akkor kifejtette azt a nézetét, mely szerint leghelyesebb volna, ha „általánosságban a legszigorúbb megtorlás terhe alatt eltiltatnék, hogy az Országos Levéltár tisztviselői se pénzért, se ingyen semmi olyan ügybe be ne follyanak, ami az Országos Levéltárban hivatalos tárgyalás elé kerül". A minisztérium azonban ilyen tilalmat nem bocsátott ki. Pauler a maga részéről úgy igyekezett a visszaélések elejét venni, hogy kötelezte Pettkót annak bevallására, mely ügyek előkészítésébe folyt be, s 8 Csánki visszaemlékezése 1914. február 18-án, egy hivatali felterjesztésében. („ .,. mindig a szómegvonások, az ülés feloszlatása, sőt utólagos felelősségre vonás szüksége fenyegetett.") - OL K 148. - 1914- 14 - 1153.
