Levéltári Közlemények, 48–49. (1978)
Levéltári Közlemények, 48–49. (1978) - Koroknai Ákos: A Vasárnapi Munkásképző Bizottság működése és György Aladár szerepe a munkásművelődésben : adalékok a dualizmuskori közművelődés történetéhez / 165–194. o.
A VMB működése és György Aladár szerepe a munkásművelődésben 175 népnevelő munka csupán kis részének tartotta. Ezért javasolta, hogy a „bizottság nevében az ipari munkásokra és a vasárnapokra vonatkozás mellőztessék", és a bizottság vegye fel az Országos Népnevelői Tanács nevet. A Tanácsnak országos hatáskört szánt - élén elnökkel, titkárral, valamint 6 állandó taggal, akiket a kereskedelmi és a vallás- és közoktatásügyi tárcák neveztek volna ki. A (3 évre) választott tagok számát kezdetben 10 főre tervezte. A Tanács társadalmi jellegének kidomborítására a Budapesti Népoktatási Kör, az Országos Iskolaegyesület, a Tanítók Országos Bizottsága, az Iparosok Köre, a munkások budapesti kongresszusa (a tervezetből azonban nem tűnik ki, hogy György milyen munkás-kongresszusra célzott, feltehetően iparos tanácskozási fórumra) és néhány tekintélyesebb vidéki közművelődési egyesület (dunántúli, felvidéki és erdélyi) delegátusait szándékozta bevonni. A bizottság kormánykívánságra vállalta volna a témába vágó tervezetek készítését, az állami propaganda hivatásos terjesztését. A népművelő munka hatékonyságának javítására 1896-ra országos népművelési kongresszus összehívását javasolta. Erre csak halála után — 1907-ben — került sor. A szervezet anyagi alapját a kiadványok és a rendezvények bevételei képezték volna, az első évek évi 10 ezer Ft ( = 20 ezer K) államsegélyen kívül. Ezt a támogatást azonban még a Vasárnapi Bizottság sem kapta meg, noha György Aladár felhívta a figyelmet arra, hogy „a magyar állam egyes helyi jelentőségű iskoláknak és intézeteknek is ad évi 10 ezer frt-nyi segélyt, s ez az összeg egy fél milliárd frt-nyi költségvetésnek igen csekély százaléka". Az a kultúr- és társadalompolitikai haladás, melyet a liberális polgárság követelt, saját érdekében állt. Ez György Aladár érveléséből is kitűnik: „a Hóra és a Hurbán fajzatok csak a műveletlen tömegből szerzik hordáikat, ideje tudnunk, hogy a tudatlan néptömeg legnagyobb ellenségünk ... Ne haladjunk tehát az eddigi úton, tegyük törekvéseinket általánosabbá." Mégis, ennek a jórészt félelemszülte művelődéspolitikánk számos pozitívuma volt; az általános műveltségi szint emelésének kitűzése önmagában is óriási jelentőségű. A kormány mégsem járult hozzá e szűk területre szorítkozó munkásművelődési program általános népművelési programmá átalakításához. A látszat azt mutatta, hogy a probléma olyan helyeken nem jelentkezik, ahol a nincstelen népesség koncentrációja nem tömegméretű. Az agrárnépességet az államigazgatás nem vette figyelembe, holott a parasztság a társadalom túlnyomó többségét képezte. Az ipari munkásság jelentős része pedig a fővárosban összpontosult. Vidéki munkás-ipari körzetek az országnak csak néhány pontján alakultak ki, ahol a munkásművelődés kérdése másként merült fel, mint a fővárosban. A vidéki ipari munkásság mozgalmi tevékenységétől kevésbé tartottak, mivel a vidéki ipari körzetekben nemigen adódott a munkásnak más munkahely, mint ahol éppen dolgozott. Ha valakit elbocsátottak az ózdi gyárból, az aligha kaphatott munkát már Borsodban, Nógrádban. Az itt elterülő gyárak, bányák és erdők jelentős része ugyanis a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű rt. tulajdonában volt. Aki itt ellene szegült munkaadója akaratának, az az utcára került. Munkát máshol nem kapott, csak, ha elköltözött. A fővárosi munkás az ilyen értelemben vett gazdasági kényszernek kevésbé volt kiszolgáltatva, különösen a kis- és középiparban. Kormányzati-politikai körök emiatt féltek elsősorban a budapesti munkásság radikális fellépésétől. így lett a Vasárnapi Bizottság kultúrprogramja fővároscentrikus.
