Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 1. - Tömöry Márta: Thallóczy Lajos és az Országos Levéltár / 25–60. o.

Thallóczy Lajos és az Országos Levéltár 3

1 állásra pályázat meghirdetése nélkül kéri a minisztériumtól az ifjú kinevezését. A belügyminiszter eleget tesz Pauler kívánságának s így Thallóczy 1877. július 5-én az Országos Levéltárban hivatalos esküt tesz. A levéltárosi eskü letételekor Thallóczy még 20. életévét sem töltötte be. Később így jegyezte fel, hogyan kezdte működését: „1878-ban (nem is a kezdő 1877-es évet írja) 21 éves voltam, s mint fiatal magyar országos levéltári tisztviselő dr. Pauler Gyula országos levéltárnok oldala mellett működtem. Kötelességem vala a levéltár gyűjteményeit használó tudósokat kiszolgálni, részökre az anyagot kiválogatni s őket kutatásaikban segíteni..." Kétségtelen, hogy pályája megválasztásánál Pauler személye maga nagy hatással lehetett az ifjúra. Pár évvel később írja róla: „Pauler Gyula ami eruditioját illeti, modern historikusaink közt az első helyet foglalja el. Jó ész, jogi felfogás, lelkiismeretesség, európai s amellett mégis magyaros észjárás, eredetiség — s a componálásban és stílusban való páratlan jártasság jellemzik. Jellemes, jó szívű, másokért mindig tenni kész, családját, barátait szerető ember. A hivatalnok Pauler s a tudós közt nagy a különbség. 1874-ben történt kinevezése előtt ügyvéd volt, régibb ismerősei azt beszélik, hogy nem vitte rá a lelke az executiora, a szegényeknek meg elengedte tartozásukat. Atyja miniszter lévén, a felek seregestül tódultak hozzá, alig győzte őket. Szíve mégis a tudós pályára vonzá." Azonban nemcsak Pauler volt a vonzerő, maga a Levéltár miliője volt az, amely benne élt már 15 éves korától: az épület, — a régi Helytartótanács, s a belügyminisztérium székhelye —, amelyet naponta látott, s ahova már gimnazista korában bemerészkedett, s azóta várta, kereste a lehetőséget, hogyan lehetne a levéltár dolgozója. Nagyon mély benyomást gyakorolhatott rá a régi Országház épülete, s a benne megszemlél hivatalos élet. Talán éppen az első benyomásait írta le egyik fiatalkori, vári emlékeket idéző cikkében: „A régi Országház — igaz, hogy egy új szárnnyal bővítve — áll még. Két utcára szól, az urak utcájára, s az országházéra. Csinosan, tisztán van tartva, s ha új számot nem kapott volna, meg sem látszanék rajta az idők forgandósága ... Régen a nagyméltóságú helytartótanácsot uralta e jó öreg épület. Nagyobb volt akkor a tekintély, még a hivatalszolga is vicispánnak tartotta magát: a konziliáriusok nagyobb urak voltak a Dárius satrapáinál: ma már a nagyságosnál kezdődik a spectabilis. Aztán olyan igaz méltósággal ment minden. Manapság két nagyszakállú portás képviseli a rendet; ha sátoros ünnep van, fejébe nyomja süvegét; ha a minisztert várja, kitisztítja csizmáját, valóságos barometrum. Ha rosszkedvű, tudhatod, hogy ma sok a munka s nem ihatott papramorgót, mert annyira tódul a „nép"; hajókedvű, kieszelheted, hogy „nincs itt senki". A köztörténelem nagyon sajnálhatja, hogy a portások nem vezetnek naplót, a genus homo belső természetrajza — a nagyvilági hölgy illemnek nevezi — vallja kárát. Menjünk az országházi kapuhoz. Nyolckor reggel már szállingóznak „az urak" •— értsd alsóbbrangú kezelő tisztviselők — ki vígan, ki szomorúan, a dénárok állapotához képest, de nagy csöndben valamennyi. Úgy kilenc tájban már mindenki a helyén van: ekkor jönnek a „séfek". Ezekkel nincs bajunk, kövessük a népet. Emeleten vagyunk. Félhomályos folyosón át két ajtót érünk, egyiknek a felírása: irattár, a másodiké: Levéltár. Lépjünk be az irattárba. Óriási szála van előttünk, tele ülő mandarinokkal. Nagy csönd, az alguazilek (hivatalszolgák) kényelmesen pipázva, de mélázó hangulatban lesik a parancsszót: „János — kiáltja az egyik úr — 12825." „Nem jó". Kútfő I. tétel 23? — kérdezik. „Jól van." — Ismét csönd. Köröskörül a teremben iratcsomók, némelyik ugyan megkötözve, hogy valamiképp ki ne bújjék az a rendelet. A hivatalos iratok közt a sok mellékletű ügyiratok rendkívül konzervatívak, ott marad szegény nyugodtan, mint a megbélyegzett gályarab, szívja a port, úgy sem szökhetik meg,, rátalálnak a számáról. A vékonypénzű szabályrendelet és pénzesutalvány valóságos forradalmár, alig lesi, hogy szabaduljon, kiszökik a kezedből, elkeveredik a többi közé, csoda, ha rátalálsz. E fontos Nagy Gyula (1849—1924) 1876-tól (egy éve) dolgozik az OSzK-ban, 1877-től az OL levéltárnoka, 1913-ban miniszteri tanácsosi címet kap, majd főlevéltárnoki kinevezést. Thallóczyval at közös vizsga időpontjától kezdve jó baráti viszonyban volt.