Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Erzsébet Andics: Metternich und die Frage Ungarns. Budapest, 1973 / 299–301. o.

Irodalom 299 tató mérföldköve. A 950 éves monarchikus államforma elvetésével egyidejűleg sor került a szabadságjogok rögzítésére is. A monográfia záró évszáma 1950, közelebbről a helyi tanácsokról szóló 1950.: I. törvény, melynek alapján az év október 22-én megtartották a tanácsok országos választását. Ezzel új fejezet kezdődött a magyar közigazgatás fejlődésében, melynek elemzése már a tételes jogászok feladata (541.). Mindezek a fentebb bemutatott kérdések is arra utalnak, hogy nagy forrásbázisra támaszkodó, igen széles időhatárok között dolgozó, magas igénnyel megírt monográfiáról van szó. Első ízben vállalkozott a XVIII—

XX. századi magyar közigazgatás áttekintő bemutatására, érzékelhetővé téve egyúttal a fehér foltokat is, ahol még további feladataink vannak. Kállay István ERZSÉBET ANDICS METTERNICH UND DIE FRAGE UNGARNS Budapest, 1973. 514 p., táblák Andics Erzsébet munkásságának központjában immár mintegy negyed százada a magyar történelem egyik legdinamikusabb, leghaladóbb korszakának, a magyar reformkornak és 1848—49nek sajátos szempontú tárgyalása és megközelítése áll. Andics e korszakot ui. ritka következetességgel fonákjáról nézve kutatja: abban elsősorban a konzervatív, visszahúzó, reakciós erők szerepét nyomozva. De ha nem érezzük jogosulatlannak e helyzetre a szőnyeg, a kárpit vagy a hímzés színének és fonákjának hasonlatát alkalmazni, úgy ez annak felismeréséből származik, hogy a történeti folyamat dialektikus egységében a fejlődést előrevivő és hátrahúzó elemek oly szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hogy egyik a másik, és a folyamat maga mindkettejük egységes vizsgálata, kutatása nélkül soha nem válhat világosan megérthetővé. És ha e korszak kutatása során természetszerűen elsősorban annak előremutató mozzanatai kerültek és kerülnek is feltárásra, világos az is, hogy ezeknek jelentősége, sőt sokban értelme sem lehet világos az ellenkező oldal ismerete nélkül. Andics Erzsébet az elmúlt három évtized folyamán módszeresen ment végig e tárgyon: kezdve Kossuth az árulók és megalkuvók ellen vitt reformkori harcának és Hám János hazaárulóvá nyilvánításának feltárásával és bemutatásával, ezután rátérve a magyar arisztokrácia ellenforradalmi szerepére 1848—49-ben, majd innét visszafelé nyomozva az okokat, a Habsburgok és a Romanovok szövetkezéséhezjutva el. Legutóbbi munkája még mélyebbre nyúlik le, és a konzervatív erők így kibontakozó, egyre kiterjedtebb, már európai méretű szövevényének központi alakját: ideológusát és szervezőjét, Metternich herceget állítja a vizsgálat középpontjába. Ám ezúttal sem elégedve meg csupán a történetírói előadás eszközeivel, hanem — előző munkáinak gyakorlatához híven — saját szavaikkal ábrázolja és leplezi le az ellenfeleket. Mint előző munkái közül nem egyet, a Metternich kötetet is forráskiadvány egészíti ki: mintegy 160 oldalon olyan szövegek közlésével, melyek a kancellár tevékenységének ismeretlen, vagy eddig kevéssé feltárt sajátlag magyar vonatkozásait segítenek megvilágítani. Metternich kétségtelenül az újkori európai történelem egyik legvitatottabb alakja; nem is indokolatlanul, hiszen Európának az a térképe, melyet 1815-ben az ő befolyása alatt álló bécsi kongresszus rajzolt meg, gyakorlatilag az I. világháborúig meghatározta (változásai következményeivel pedig továbbra sem szűnt meg befolyásolni) földrészünk politikai viszonyait. Személyiségének kétségtelen jelentőségét úgy véljük, elsősorban az adja meg, hogy kortársai közül talán az egyetlen olyan politikus volt, aki tudatosan és következetesen rendszerben gondolkozott. Ám e vonása amekkora biztonságot és ezáltal sikert is adott politikájának a francia háború befejezését követő nemzetközileg még mintegy politikai vákuum által jellemzett évtizedben, — úgy vált a későbbiekben egyre inkább hátrányossá Metternichnek magának számára is. Metternich rendszerének központjában célként ui. a feudalizmus legfelsőbb uralkodó rétegének a feudalizmus mint társadalmi rend konzerválása által való fenntartása állt, — és ha ebből a hozzáállásból adott viszonyok között logikusan következett is egy (gyakorlatában ugyancsak szükségszerűen egyre korlátoltabb és kétségbeesettebb) abszolutista politikai rendszer kiépítése, úgy került egyre világosabban szembe nemcsak (európai viszonylatban) a kor rohamosan kibontakozó és erősödő polgári liberális fejlődésével és ennek élharcosaival, majd szélesedő tömegeivel, hanem (a Birodalmon belül) azokkal is, akik ugyancsak a legfelsőbb feudális uralkodóosztály tagjaiként (élükön Metternich nagy ellenfelével, Kolowrat-Libsteinsky gróffal) e pozíciójuk konzerválását már nem látták szükségképpen elválaszthatatlannak a feudális rendszernek, mint olyannak, a maga egészében való fennmaradásától. 9*