Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Erzsébet Andics: Metternich und die Frage Ungarns. Budapest, 1973 / 299–301. o.

300 Irodalom Könnyű átlátni, hogy ennek a politikusnak szemében Magyarországnak a Birodalmon belüli különleges helyzete és az ennek oltalmában vitt magyar politika kezdettől fogva ellenszenves és gyanús volt. Mert a magyar politikai magatartás még annak konzervatív és aulikus szárnyán is alapjában sokban rendi beállítottságú volt, és az utolsó évtized újkonzervatív törekvéseitől eltekintve, inkább gyanakodva nézte az abszolutizmust, már csak azért is, mert ennek kibontakozásától saját hazai befolyásának fennmaradását féltette. Ugyanakkor Metternich számára még aggasztóbbak voltak azok a törekvések, melyek az abszolutizmus nyomásának ellenállni képes és politikai súlyát is megtartó, viszonylag nagy számú birtokos nemesség egyre jelentősebb részében, ha sokáig még formátlanul, visszaesésekkel is, de már egyre nyíltabban a polgárosodás irányába kezdtek mutatni. A magyarországi politika az abszolutizmusnak mindkét módon nyílt vagy burkolt tagadásával így annak a rendszernek jogosultságát tagadta, mely Metternich koncepciója szerint még egyetlen megoldásként kínálkozott a Birodalom, s az általa képviselt feudális rend össze- és ezáltal fenntartására. Magyarországnak ilyen sajátos, a Metternich-féle koncepcióval rendi és polgári igények oldaláról ha nem is egyforma erővel, de alapjaiban egyaránt szemben álló politikai magatartása azáltal, hogy így jól észlelhetővé teszi e koncepció legjellegzetesebb és leglényegesebb vonásait (és egyben gyengéit és ellentmondásait is), Metternich és Magyarország viszonya tanulmányozásának különleges, és a kancellár egész koncepciója értelmezésének szempontjából is nagy nemzetközi jelentőséget ad. Éppen ezért sajátos, hogy e kornak és benne Metternich éppen a magyar ügyekhez való viszonyának hazai kutatói évtizedeken át megelégedtek az Aus Metternichs nachgelassenen Papieren c. múltszázadi kiadvány használatával és még az utóbbi évtizedekben is mellőzték a vonatkozó levéltári anyag mélyebb kutatását. Pedig minimális kivételtől eltekintve ez az anyag nem is volt elérhetetlen számukra, hiszen az Andics által 82 tételben közölt 90 irat közül az a 33 darab, mely főleg a 40-es évekből Metternich József nádorhoz, és az a 9, mely a 30-as évekből Estei Ferdinánd főherceg erdélyi királyi biztoshoz intézett javaslatait tartalmazza, ugyanúgy, mint az ezekkel összefüggésben levő s a javaslatokban foglaltakat rendeletté változtató legfelsőbb kéziratok az Országos Levéltárban őriztetnek, a száműzetésből, majd a már hazatért öreg herceg által vagy hozzá írott kb. 40 iratot a prágai Központi Állami Levéltárban található Metternich családi levéltár, annak is egyetlen állaga (Acta Clementina) tartalmazza, — s csak a többi, de már csak néhány darab (köztük Metternich fontos korai előterjesztései még Ferenc császárhoz) őriztetik majdnem kivétel nélkül a bécsi Staatsarchivban. A gondos válogatás azonban nemcsak Metternichnek a magyar ügyekkel szemben elfoglalt álláspontját világítja meg minden eddiginél élesebben, hanem a szempont ebből adódó természetszerű torzításai ellenére magát a magyarországi helyzetet is nem egyszer újszerűen segít bemutatni. Legfőbb tanulságként azonban az kínálkozik (amire Andics nagy nyomatékkal hívja fel a figyelmet), hogy az ideológus kancellár alapjában végig mennyire torzán és helytelenül ítélte meg a magyar viszonyokat: azoknak képét s a róluk nyert információkat következetesen saját elméleti elképzeléséhez igyekezvén hasonítani. Metternich ui. magának egy olyan Magyarország-képet alakított ki, amelyik messzemenően indokolta az abszolutizmus intézkedéseit: erre a szubjektív voluntarista eljárásra különben is igen jellemző, hogy a kancellár politikájának legfontosabb alapelvei az aforizma ugyancsak szubjektív műfajában jelennek meg. Ehhez a felfogáshoz és szemléletmódhoz mérve értékelhető a maga teljességében József nádornak minden természetszerű konzervativizmusa ellenére is valójában sokkalta józanabb, realistább és (tegyük hozzá) emberileg is becsületesebb állaspontja, — sőt a magyar újkonzervatívoknak is a hazai valósághoz a kancellárénál reálisabb hozzáállása. Ám ha Andics bevezető tanulmányának utolsó mondata Metternich Magyarország szempontjából oly végzetes szerepéről beszél is, éppen ezen át lesz látható a herceg végzetes szerepe a dinasztia és a Birodalom szempontjából is. Mert ahogy Metternich a magyarországi politikai fejlődés nem egyrészletkérdésben igen élesszemű és helyes értékelése ellenére is fantommal, egy csupán általa konstruált Magyarország-képpel hadakozott: éppúgy a birodalom és a rend, melynek fenntartása érdekében mindezt tette, ilyenként a maga egészében már ugyanígy egy, csak Metternich tudatában élő fantom volt, — míg a valódinak reális problémáit: feladatait és nehézségeit a Metternichnél sokkal középszerűbb és kevésbé koncepciózus, de pragmatikus és realista Kolowrat végülis a kancellárnál sokkal jobban látta. Andics könyve azonban a közölt szövegeken keresztül a Metternich portré mögé felrajzolja a kor — elsősorban persze közvetlenül Magyarország szempontjából jelentős — számos más alakját és problémáját is. József nádor, vagy a magyar újkonzervatívok szerepének az eddigiekhez képest árnyaltabb és kivált (persze a maguk konzervatív, vagy éppenséggel reakciós szempontjukból) realitásérzéküket helyesen és indokolva kiemelő értékelésére már utaltunk. Nem kevésbé jelentős azonban Széchenyi és Metternich viszonyának bemutatása: az a kancellár Magyarország viszonyairól alkotott (és láttuk: alapjában téves) képéből nagyon jól levezethető magatartás, melyet Széchenyivet szemben tanúsított, ha Széchenyit az eddig róla élő képnél jóval naivabbnak (de éppen ezáltal nem kevésbé