Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - IRODALOM - Kállay István: Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest, 1976 / 295–299. o.

298 Irodalom A polgári demokratikus állam mechanizmusának teljes kiépítése és a közigazgatás reformja azonban elmaradt. Azok a célkitűzések, melyeket az őszirózsás forradalom a zászlajára írt, 1919 tavaszán már kevésnek bizonyultak. A magyar haladó erők tovább, a szocializmus útjára akartak lépni. A Tanácsköztársaság az első napoktól kezdve elsöprő lendületet mutatott a közigazgatás valóban demokratikus átalakítására. A népbiztosokból álló Forradalmi Kormányzótanács, majd a gazdasági igazgatás szerve, a Népgazdasági Tanács végezte a jogszabályalkotás feladatát, kiépült az új állami szervezet, egyes tevékenységi kör ellátására teljesen új alapon, vagy más szakigazgatásban a régi átalakításával (esetleg mellette), párhuzamosan. Az államhatalom és államigazgatás helyi szervei a helyi tanácsok lettek. Már a polgári demokratikus államban országszerte létrejöttek a munkás-, katona- és földmívestanácsok, melyek megalakulásukkor a kettős hatalom kontúrjait mutatták. A Tanácsköztársaság a hatalom átvétele után azonnal építhetett e szervekre. A két világháború közötti közigazgatás legjelentősebb fordulója az 1929: 30. t. c. Ez volt az az év, amikor a Bethlen-kormány által sokat hangoztatott közigazgatási reformot már nem lehetett tovább halogatni. Az alkotmányjogi reformok (1925.: választójogi törvény, 1926. :a kétkamarás országgyűlés visszaállítása) után az uralkodó osztályok szakkörei elvárták a kormánytól, hogy valósítsa meg a nélkülözhetetlen közigazgatási szervezeti és hatásköri változásokat, egységesítse az eljárást, rendezze az önkormányzatok háztartásához szükséges anyagi eszközöket. A tisztviselőkérdés, a szolgálati pragmatika, a képzés és képesítés javítása, a fegyelmi szabályok egységesítése és megnyugtató rendezése, az alsó fokú közigazgatási bíráskodás megteremtése is évtizedek óta ígéret volt. Igen figyelemreméltó, amit szerző a közigazgatási racionalizálási mozgalomról ír. Az első világháborút követő pénzügyi összeomlás, majd a gazdasági válság vetette fel Magyarországon az állami kiadások csökkentését. A racionalizálás a nyugati államokban már korábban felmerült, elsősorban a gazdasági vállalatok ilyen irányú tapasztalatai és eredményei alapján. A magyar közigazgatási reformot az 1925-ben rendeletileg életre hívott Országos Takarékossági Bizottság — melynek története még feldolgozásra vár — tervezte az ő feladata volt az állami és önkormányzati szervezetnek a nem feltétlenül szükséges feladatoktól és szervektől való mentesítése. Ebbe a keretbe tartozott a közigazgatás vitelének egyszerűsítése és összevonása, a jogorvoslatok csökkentese, a magasabb hatóságok egyes ügyköreinek leadása, a takarékosság és gazdaságosság érvényre juttatásával a kiadások csökkentése. A racionalizálás elméleti kérdéseinek vezető teoretikusa Magyary Zoltán volt, kiről a monográfia részletes értékelést ad (409. és köv. 1.). Megállapítja, hogy az ő és tanítványai munkássága a harmincas évek közigazgatási törekvéseiben különös sajátos színt jelentett. Magyary széles körű gyakorlati közigazgatási múlt után lett majdnem egyidejűleg a közigazgatás és a pénzügyi jog egyetemi tanára és a közigazgatás racionalizálásának kormánybiztosa. Munkássága nemcsak a szanálással kapcsolatos nélkülözhetetlen létszámapasztást és takarékosságot tűzte ki célul, hanem szélesebb perspektívában a közigazgatás javítását, a gazdaságosság és eredményesség fokozását. A monográfiának érdekes része az, ahol az 1940-es évek reformjavaslatai között a szerző egykorú tervezeteiről olvashatunk. A Magyar Városok Országos Szövetsége pályázatán Csizmadia Andor városigazgatási racionalizálási tervezetét „abszolút becsű munkának" ítélték és kiadását elhatározták. E pályázat alapján kapott megbízást városi törvénytervezet kidolgozására. A tervezet, mely 1943ban készült el, jónak tartotta a mezővárosi kategória visszaállítását. A városok érdekvédelmi szervezetének a Magyar Városok Országos Szövetségét javasolta. A város első tisztviselője — a régi hagyományhoz visszatérve — a főbírói címet kapná; rajta kívül az összes tisztviselő kinevezés útján kerülne állásba. A községi illetőség megszűnne, a városi lakókat polgároknak, illetve lakosoknak tekintenék. A közgyűlés tagjainak száma csökkenne, a virilizmus megszűnne. A virilisek helyébe az érdekképviseletek küldöttei kerülnének. A tervezet bevonná a társadalom széles rétegeit a hatósági munkába. A szerzőnek az volt a felfogása, hogy a városok önkormányzatának biztosítása érdekében szükséges a háztartási kérdéseket rögzíteni. A tervezet kéziratban maradt meg, a háború megakadályozta, hogy kinyomtatásra és tárgyalásra kerüljön; e monográfiában olvashatunk róla először. A monográfia utolsó fejezete kitekintés a közigazgatás felszabadulás utáni (1945—1950) fejlődésére. A fejezet a helyi igazgatással kezdődik, hiszen 1944. december 21-ig nem volt központi kormány. Olyan helyi szervek jöttek létre, melyek alkalmasak voltak a feltornyosult közigazgatási feladatok megoldására. Ezt a törvényhatóságok nem tudták ellátni, mert egyrészt nagy taglétszámuk a tanácskozást akadályozta, tagjaikat részben az ellenforradalmi korszak pártjai delegálták, másrészt a legtöbb adót fizető birtokosok, tőkések közül kerültek ki. Az új közigazgatás bázisául kizárólag a demokratikus pártok kínálkoztak, amelyek át is vették az ügyek irányítását. Olyan szervezetre volt szükség, amelyben a helyi igazgatás új irányító szervét a demokratikus pártok és szervezetek alkották, s e mellett a demokratikus néptömegek ellenőrzése biztosítva volt: e szervek a nemzeti bizottságok. Ezeknek a feladata lett azután az önkormányzati testületek újjáalakítása. Nagyobb változást jelentett a közigazgatási szervezetben az 1946 elején alkotott 1. törvénycikk a köztársasági államformáról. Ez a későbbi alkotmány- és közigazgatásjogi fejlődés egyik előremu-