Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - IRODALOM - Kállay István: Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest, 1976 / 295–299. o.

Irodalom 297 állandó, szakképzett tisztviselői kart, szakértelmet és új munkamódszereket igényelt. A XVIII. század így nemcsak Európában, de Magyarországon is a teljes átalakulásnak, a rendi közigazgatási szervezet hivatásos közszolgálattá fejlesztésének korszaka. A rendi igazgatás helyébe lépő bürokratikus rendszer az udvar győzelmét jelentette a rendek fölött: jogaikat korlátozta. Ezért az átalakulást éles harc kísérte. A magyar közigazgatás fejlődésének egyik lényeges mérföldköve az 1848-as átalakulás volt. A szerző az átalakulás előkészítését a centralisták és municipialisták vitáinak példáin mutatja be. 1848-ban azonban már nem e vita volt a döntő. Március 15. után a pozsonyi országgyűlés nem egészen két hét alatt a polgári átalakulás megalapozása mellett jelentősen átformálta az addigi feudális állami szervezetet polgári alakulattá. Az átalakítás a nemzeti önállóság kiépítésével járt együtt. A közigazgatás legfőbb vezetése a felelős kormány kezébe került, de a vármegye továbbra is megőrizte a feudális vonásokat. Területét, mely a nemesi birtokos családok municípiumaként alakult és fejlődött — és mint ilyen, nem a népet képviselte — az 1848-as törvényhozás átmentette és később is megtartotta. A nép így továbbra is kívül maradt a megyeháza közgyűlési termén. A neoabszolutizmus a közigazgatás terén az 1848-as átalakulást nem folytatta, az összbirodalmi gondolat megvalósítására törekedett. Mégis a burzsoá közigazgatás olyan intézményeit honosította meg, amelyek fenntartása vagy beépülése a kiegyezés korának magyar közigazgatási szervezetébe az uralkodó osztályok számára hasznos volt. Ilyen volt pl. a virilizmus, amely a földbirtokos nemesség és a tőkések beleszólását biztosította a közigazgatásba. Hasonló intézmény volt a burzsoá adóigazgatás kereteinek megteremtése. A kiegyezés utáni magyar közigazgatás kialakítása során a helyi önkormányzatok általános reformját megelőzte a bíráskodás és a közigazgatás szétválasztása (1869. :4.). Az elválasztás Montesquieu óta állandó kérdése volt a burzsoá jogirodalomnak, végrehajtása a bírói munka színvonalát jelentősen emelte. 1848-ban a népképviselet megteremtésével a vármegye megszűnt a törvényhozás részese lenni. A bíráskodási jog megszűntével lényeges jogaként csak a közigazgatás maradt. Az 1870—71. év a törvényhatósági és községi törvénnyel került be a magyar közigazgatás történetébe. Csizmadia Andor ezzel kapcsolatban egy igen fontos, másutt is visszatérő elvi kérdést tisztáz: helyes-e megkülönböztetést tenni a helyi önkormányzati igazgatás és az állami közigazgatás közvetítése között. A szembeállítást már a polgári magyar irodalom is helytelenítette, mai irodalmunkban már nem is képezi vita tárgyát: a közigazgatás — akár központi, akár helyi szervek látják is el — mindig állami. Az ügyek intézésében a helyi szervek közvetlenebb részvétele nem szünteti meg a közigazgatás állami jellegét. Az 1870—71. évi törvények, a szabad királyi és a többi városok köztörvényhatósági jogának elismerése fonák helyzetet teremtett az eddigivel szemben. Az ország félszáz szabad királyi városa között igen nagy különbségek voltak, melyet már a feudális kor végi városi törvényjavaslatok is észrevettek. Amikor a sz. kir. városok követküldési jogát a törvényhozásban vissza akarták állítani, a kisebb városoknál e jogot csak azzal a megszorítással ismerték el, hogy több város közösen küldjön egy-egy követet. Most a törvény minden különbség nélkül elismerte a sz. kir. városoknak a vármegyékkel egyenlő törvényhatósági jogát, ugyanakkor az egyes kisebb, sz. kir. városoknál jóval jelentősebb mezővárosokat — a városoktól elszakítva — a községek közé sorolta. A kiegyezés után gyorsan fejlődő gazdasági rend az életviszonyok egyre több ágában igényelte a szabályozást. Az ország területi átrendezése, a megyék különállását biztosító feudális kiváltságok felszámolása, az ország gazdasági piacainak egységesítése szükségszerűvé tette, hogy olyan belső karhatalmi szervek jöjjenek létre, amelyek egységes irányítással az egész államrendészetet ellátják. Az iskolaügynek az egyházak kezéből való részleges kivétele, az oktatás színvonalának emelése, a közegészségügy korszerű alapokra helyezése, az ipar, a kereskedelem és a mezőgazdaság terén növekvő foglalkoztatottság, az ezekkel kapcsolatos nagyszámú munkaügyi, szociális kérdés, az állam sokasodó szükségleteinek fedezésére jobb bevételi lehetőségek kimunkálása, a növekvő tisztviselői létszám, valamint ezek szolgálati viszonyainak szabályozása szükségessé tette a közigazgatási szervezet továbbépítését. Ezt egyrészt úgy érték el, hogy a vármegyei és városi önkormányzati apparátust újabb feladatokkal terhelték meg, másrészt új szerveket állítottak fel közvetlenül a kormány irányításával, amely ezzel igazgatási hálózatát a vidékre is kiterjesztette. A szerző, összefoglalva a polgári demokratikus állam és a Tanácsköztársaság közigazgatásáról és közigazgatási törekvéseiről eddig írott számos tanulmány eredményeit, áttekintést ad e korszakról. Megállapítja, hogy a bürokratikus vonásoktól megfosztott polgári demokratikus államapparátus eljárásában és munkastílusában haladó vonásokat mutat. A népkormány programjába iktatta a közigazgatási reformot, melytől az állami adminisztráció megújulását várta. Már a Nemzeti Tanács megalakulásakor felmerült a szakigazgatási osztályok létesítése. Az események gyorsulása miatt azonban csak később valósult meg az ún. szaktanácsok felállítása, melynek tagjait a Nemzeti Tanács felkérés alapján választotta ki a pártok, a közélet és a tudományos intézmények képviselőiből, szakértőiből. 9 Levéltári Közlemények II;