Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - IRODALOM - Kállay István: Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest, 1976 / 295–299. o.

296 Irodalom igazgatási szervek munkájára, közigazgatási jogkörére és a tanácsok megalkotása felé mutató reformtörekvésekre. Amint a monográfia szerkezetének áttekintése is mutatja: viszonylag kevés tér (31—77. 1.) jut az 1848 előtti fejlődésnek. Magyarország állami életében a XVIII. század alapvető változást hozott: a szatmári békével és a pragmatica sanctioval Magyarország Erdéllyel és társországaival együtt perszonálunióvá alakult. A két állam közvetlenül kapcsolódott a német—római birodalom császári koronájával is ékesített uralkodóhoz anélkül, hogy a birodalomnak tagjává vált volna. A kor egész Európában az abszolút monarchiák időszaka. Magyarországon ez Mária Terézia uralkodása alatt figyelhető meg, aki a „közjó" megvalósítása érdekében igyekszik magát a rendi képviseleti és helyi kormányzati szervektől függetleníteni. 1765-től mindazt a központosítást, bürokratikus rendszert, melyet helyesnek tartott, az országgyűlés közreműködése nélkül valósította meg. Még erőteljesebben jelentkezett a feudális abszolutizmus József uralkodása idején, aki központosító törekvései érdekében átszervezte az egész közigazgatást, megteremtette a feudális monarchia államgépezetét: egységes közigazgatást, igazságszolgáltatást és szilárd adózási rendszert próbált létrehozni. A szerző úgy mutatja be a XVIII. századi államigazgatás egyes intézményeit — magyar királyi kancellária, kamara, helytartótanács —•, hogy mindezek a reformok nyomon követhetők. Ha az állami szervezet József után vissza is állt, a jozefinista reformoknak sok nyoma maradt. Utódainak uralkodása alatt ismételten visszatértek az abszolutista törekvések, de a rendeknek a feudális kor végéig többé-kevésbé sikerült a XVIII. század közepéig kialakult igazgatási szervezetet megtartani. Míg a központi szervek az irányítást, felügyeletet látták el, a feudális adminisztráció alapvető szervezeti egységei a helyi szervek, a vármegyék voltak. így érthető, hogy tárgyalásuk központi helyet foglal el Csizmadia Andor munkájában. A nemesi önkormányzatnak a korai feudalizmus végére kialakult formája átmentődött a XVIII. századra, sőt 1848-ig fennmaradt. A 49 vármegye az uralkodó nemesség önkormányzati egysége volt, irányításuk a jómódú középbirtokos nemesség kezében volt. Nem tekinthető közhelynek, hogy a vármegye a nemesi érdekek védőbástyája, az államon belül egy külön világ, törvényhatóság, területén élet-halál ura. Fontos szerepet játszottak a vármegyei szervezeten kívül elhelyezkedő szabad (jászkun- és hajdú) kerületek, a prédiális székek és a határőrvidék. A vidéki adminisztráció fontos pillérei voltak a király közvetlen földesurasága, bírói és igazgatási hatósága alá tartozó szabad királyi városok. Belső szervezetük a közigazgatás fokozatos fejlődésével, a feladatok növekedésével változott. Ennek során a korábban meglevő demokratizmus csaknem megsemmisült. Az antidemokratikus szervezet azután alkalmat adott a korrupcióra, a bevételek önkényes felhasználására, illetve mindezen keresztül a központi szervek beavatkozására. Az 1790—91. évi országgyűlésen felmerült a szabad királyi városok rendezése. A 67. t.c. által létrehozott bizottságok közül a közigazgatási tárgyalt a városok rendezéséről. Az elkövetkező fél évszázadban sok javaslat született, de 1848-ig egyikből sem lett törvény. A feudális kori magyarországi közigazgatásnak legáltalánosabb szervei a törvényhatóságok voltak, minden más csak ezek expozitúrája volt. Ennél alsóbbrendű egységek voltak az ún. községek A szerző nagy érdeme, hogy figyelmet fordít ezek fejlődésére is. A községek földesúri hatóság és igazgatás alatt álltak, ezért szinte kívül maradtak az általános igazgatáson. Annak ellenére, hogy a feudális törvények a XIX. századig nem ismerték el igazgatási egységnek a községet, az igazgatás csírái itt is megtalálhatók. Megkülönböztette őket minden más közigazgatási egységtől, hogy nem minden terület tartozott a községek körébe. A földesúrnak ui. majorsági és jobbágytelki földjei voltak, és csak az utóbbiak tartoztak a községekhez, míg a majorsági földek kívül estek területükön. Az ország területének jelentős része így ki volt véve a közigazgatás alól. A földesúri községek közül kiemelkedtek egyes —• elsősorban a gazdasági központokban fekvő — fejlettebb községek, melyek lakossága részben iparral, kereskedelemmel foglalkozott. Ezek a földesúrtól, néha a királytól, különféle engedményeket (pl. vásártartási jogot) kaptak. Ezek a fejlettebb községek voltak a mezővárosok. Magát a „mezőváros" kifejezést 1654-ben használták először: a kerített (fallal körülvett) városokkal szemben olyan települést értettek alatta, mely nem volt körülkerítve, mintegy a mezőben állt. A XVIII. században a mezővárosok száma már 500—600 között mozgott. A többi községektől az önkormányzat bizonyos — nem magas — foka, a választott bíró és a tisztviselők szélesebb hatásköre és az úri terheknek egy összegben, közösen való lerovása különböztette meg őket. A feudális magyar közigazgatást a XVIII. századig a hivatásos közszolgálat, a szakképzett hivatalnokok hiánya jellemezte. Képzésükhöz elég volt a felsőbíróságokon, hiteles helyeken, városi kancelláriákban, ügyvédi irodákban megszerzett gyakorlat. Jogi műveltségük ritkán terjedt túl a Hármaskönyvön és a Corpus Jurison. A XVIII. században a kezdetleges, alkalmi jellegű feudális közszolgálatot — az állami feladatok növekedésével — rendszeresen szervezett apparátus váltotta fel. Az állami munka olyan szervezése vált szükségessé, amelyben biztosítva volt a munka folyamatossága, a szakértelem és a szakképzettség. A pontos hierarchikus rend szerint szabályozott szervezet