Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - FORRÁSKÖZLÉS - Chastain, James: Iratok Franciaország magyarországi politikájának történetéhez 1848-ban / 269–294. o.

270 James Chastain párharcát, különösen az 1830-as forradalom óta, bizonyos ideológiai színezet erősítette újjá. A franciák általában úgy tekintették magukat mint az európai „elnyomott" nemzetek szabadi tóit, azokéit, akiknek a nemzeti egyenrangúság utáni vágyát a Szent Szövetség meghiúsította. Owsinska „nyilvánvaló kettősséget" észlelt a társadalom mint egész és a Guizot-kormány nézetei között. Guizot-nak az 1848-as forradalmak előestéjén kirobbant nemzetegyesítési mozgalmak elnyomásában Metternichet támogató politikája népszerűtlen volt Franciaországban. Ezt csak a jobboldal csekély töredéke helyeselte, míg a nagy többség, beleértve a polgárság valamennyi árnyalatát és a baloldalt, a nemzeti erők győzelmét Franciaország biztonságának alkotóelemeként, s Európa békéjének biztosítékaként tekintette, amely összhangban áll a haladás elkerülhetetlen folyamatával. Guizot-nak a Metternich-féle kormányzás iránt tanúsított rokonszenve elszigetelt jelenség volt. „Ami a társadalmat illeti, ennek többsége a nemzeti elv győzelmében ... az 1815-ben megalapozott rend hanyatlását, az abszolutizmus bukását és a demokratikus ideológiának egész Európára kiterjedő diadalát látta".

2 * A februári forradalom Alphonse de Lamartine-t, a romantikus költőt egy ideiglenes kormány vezető pozíciójába sodorta. Lamartine volt Franciaország politikai irányvonalainak fő meghatározója májusig, amikor Jules Bastide lépett az örökébe mint külügyminiszter. Annak a mítosznak a forrása, hogy Franciaország elárulta az európai népeket, maga Lamartine volt. Histoire de la Révolution de 1848 с művében azt hangoztatja, hogy az ő külpolitikája hozott békét Franciaországra, és hogy neki nem volt szándéka Európát nemzetiségek háborújába taszítani. Az évek múlásával Lamartine még ennél is konzervatívabbá vált, sajnálkozott a februári forradalmat okozó szerepe miatt és bűneit úgy próbálta meg kiűzni magából, hogy megtagadta régebbi nézeteit. Henri Guillemin viszont, Lamartine Histoire des Girondins-ja korábbi vázlatainak és egyéb kiadatlan dokumentumoknak alapján kimutatja, hogy Lamartine a forradalom előestéjén a köztársaság őszinte és lelkes híve volt. Későbbi, az Európa elnyomott népei felszabadításába vetett hitének megtagadását jelentő nyilatkozatait nagy óvatossággal kell kezelni, amennyiben hű képet akarunk nyerni Franciaországnak 1848-ban követett politikájáról. Pillanatnyilag tartózkodni kell attól, hogy Lamartine fölött ítéletet mondjunk.

3 Utódja, Bastide, a nép fia volt és tiszteletnek örvendett becsületessége és „megvesztegethetetlensége", ha nem is intelligenciája miatt. Régi köztársasági összeesküvő volt, tagja a karbonári-társaságnak a restauráció és a júliusi monarchia idején; valaki, akit úgy ismertek mint „emelkedett és ábrándos természetű embert, keresztény filozófust a nyugalom napjaiban, s rettenthetetlen harcosi a tettek idején".

4 Egy Lajos Fülöp ellen intézett felkelés után csak Angliába való menekülése árán 2 Anna Owsinska, La politique de la France envers l'Allemagne à l'époque de la Monarchie de Juillet (1830—1848) (Wroclaw, 1974), p. 100. es Opinia francuska wobec spraw niemieckich w dobie monarchiilipcowej (1830—1848), StudiaHistoryczneR. XV (1972), Z. 1 (56), pp. 3—37 ; HeinzOtto Sieburg, Deutschland und Frankreich in der Geschichtsschreibung des neunzehnten Jahrhunderts (Wiesbaden, 1954); Karl Epting, Das französische Sendungsbewusstsein im 19. und 20. Jahrhundert (Heidelberg, 1952): Ernst Birke, Frankreich und Ostmitteleuropa im 19. Jahrhundert; Beiträge zur Politik und Geistesgeschichte (Köln, 1960); Friedrich Ley, Frankreich und die Deutsche Revolution 1848—1849 (Kiéli egyetem, phil. diss. 1923) tartalmazza az 1848-i francia sajtó beható ismertetését és adatokkal bizonyítja az általános együttérzést az európai népek nemzeti önrendelkezési törekvései iránt. 3 A Lamartine-ra vonatkozó bibliográfia végtelennek tűnő és általában elfogadja önvallomását, hogy nem volt őszintén forradalmár, csak a francia államérdek izgatta és sohasem igyekezett komolyan arra, hogy egész Európára kiterjessze a forradalmat; vö. Henri Guillemin, Lamartine et la question sociale (Documents inédits) (Paris, 1946), es Lamartine en 1848 (Paris, 1948); MarinsFrançois Guyard, Les idées politiques de Lamartine, Revue des travaux de l'académie des sciences morales et politiques, (1966), pp. 1—16; Gordon Wright, A Poet in Politics: Lamartine and the Revolution of 1848, History Today, VIII (1948), pp. 616—27; Pierre QuentinBauchart, Lamartine et la politique étrangère de la révolution de février (24 février — 24 juin 1848) (Paris, 1913); A. J. P. Taylor, The Italian Question in European Diplomacy, 1847—1849 (Manchester, 1934); Lawrence Jennings, France and Europe in 1848: A Study of French Foreign Affairs in Time of Crisis (Oxford, 1973); Donald M. Greer, L'Angleterre, la France et la révolution de 1848: le troisième ministère de Lord Palmerston au Foreign Office (1846—1851) (Paris, 1925). 4 Charles de Rémusat, Mémoires de ma vie, Charles H. Pouthas (éd.) (Paris, 1959), II,p. 53; Alphonse de Lamartine, Histoire de la Révolution de 1848 (Paris, 1849), H. pp. 7—9; vö. Bastide ma-