Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - Sashegyi Oszkár: Az Országos Levéltár személyzete, 1874–1903 / 217–245. o.

Az Országos Levéltár személyzete 1874—1903 235 tiszti állás betöltését), azzal a hozzáadással, hogy „az ország érdeke, sőt méltósága is megkívánja, hogy államlevéltárban kellőleg képzett emberek legyenek, ilyeneket pe­dig a jövőben alig lesz lehetséges kapni, ha ez a kevés előmenetellel járó szolgálat, ha nem is dotáltatik jobban más, sokkal kevesebb képzettséget igénylő állásoknál, legalább azokkal aequiparaltatik, annyival is inkább, mert az ... az államköltségvetés minden különös megterhelése nélkül a régi országos alapból eszközölhető..." 54 Ugyanakkor a képviselőházban újból felmerült a hazai levéltárügy reformjának gondolata. Az a cikk, ami ez idő tájt a Századokban „A levéltárak szervezésének kér­déséhez" címmel megjelent, 55 felvetette mindazokat a személyzeti problémákat is, amelyek az Országos Levéltár szempontjából megoldandóknak látszottak. Eszerint az ország levéltárát most már névleg és a valóságban is Állami Levéltárrá kellene emelni, meg kellene bízni a vidéki levéltárak feletti felügyelet gyakorlásával, s megfe­lelő autonómiával kellene felruházni. Ennek megfelelően a Levéltár kiemelkednék a belügyminisztériummal szembeni, „úgyszólván segédhivatalszerű jellegéből". Az Állami Levéltár feje kapjon felhatalmazást legalább a napidíjasok és a gyakornokok kinevezésére, s jogot arra, hogy a miniszterrel szóban és írásban közvetlenül érintkez­hessek. Azokban a közjogi ügyekben, amelyekben véleményt adni tartozott, bízzák rá azt is, hogy a döntést is ő hozza meg, nem pedig a minisztérium közjogi osztálya. A Levéltár vezetőjének miniszteri tanácsosi rangot és javadalmazást kellene kapnia, személyzetét az 1878-ban tervezett módon ki kellene egészíteni, s reá a minisztériumi rangosztályzatot kellene alkalmazni. Maga a Levéltár el kellene, hogy veszítse egyol­dalú, tisztán hivatali jellegét, s állami szakintézetté kellene válnia, „melynek tisztvise­lői időnkint szaktanácskozásokban is megbeszélnék az elintézendő vagy kezdemé­nyezendő ügyeket, az elért vagy elérni óhajtott eredményeket, egyenlő hasznára az eddig elhanyagolt levéltári ügynek, tudománynak és közigazgatásnak." Mindebből egyelőre csak annyi valósult meg, hogy az 1892. évi állami költség­vetés végre lehetőséget adott az 1878-ban megállapított s véglegesnek szánt státus — bár még mindig nem hiánytalan — megvalósítására. A költségvetés indokolása ki­mondja, hogy a Levéltár szervezése befejezettnek tekinthető, s elérkezett az ideje annak, hogy az országos levéltárnok fizetése évi 2500 forintról az eredetileg tervezett 3000 fo­rintra emeltessék. Ez a költségvetés a többi állás tekintetében is majdnem teljesen biz­tosította a „végleges" státus megvalósításához szükséges összegeket, mégpedig a régi ún. országos alapjövedelmeiből. így az allevéltárnokok számát végre háromról négy­re, a fogalmazókét háromról hétre emelte, viszont a levéltári tisztekét hétről háromra csökkentette. A „végleges" státussal szemben azonban még mindig hiányzott egy szol­gai állás. A költségvetés szentesítése után gróf Szapáry Gyula, a belügyminisztérium veze­tésével megbízott miniszterelnök 1892. augusztus 1-i hatállyal Pauler Gyula országos főlevéltárnok fizetését évi 2500 forintról 3000 forintra emelte fel, Sándor János fogal­mazót allevéltárnokká nevezte ki, Tagányi Károly fogalmazót magasabb fizetési fo­kozatba sorolta be, Barabás Samu és Pettkó Béla címzetes fogalmazókat, valamint dr. Komáromy András és dr. Illéssy János fogalmazó szakbeli tiszteket levéltári fogal­mazókká nevezte ki. 56 Ezzel az Országos Levéltár számára személyzeti vonatkozások­ban az ideiglenesség időszaka lényegében véve lezárult. 54 OL Y 1. — 1922 — 789 (1891 — 803). 55 Századok 1891, 413—417. 1. 56 OL K 148. — 1892 — II. b. — 2999. 5*

Next

/
Thumbnails
Contents