Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - Szentgyörgyi Mária: Az erdélyi puskás címerek / 196–204. o.

\z erdélyi puskás címerek 199, dig nagy részüket béke idején is a várhoz szolgáltatta, vagy egyéb szabadosi szolgálatot követelt tó'lük. II. Rákóczi György korában kezdődik a puskásoknak mind nagyobb tömegű nemesedése. Ekkor tűnnek fel nagyobb számban a „puskás címerek" is. A személy szerint megnemesített puskások a conditionalis nemességnek alkotják bizonyos válfaját. Nemesi leveleik conditioi szerint kötelességük lóval vagy gyalog, jól felfegyverezve, puskával, amikor csak kívánják, mind a partikuláris, mind a generális hadjáratokban a fejedelem szolgálatára megjelenni. Nemességüket nemegyszer a fejedelem családjához tartozó hűségükhöz is kötik. — Kettős érdek találkozott itt. A fejedelemnek új és neki feltétlenül engedelmeskedő, bármikor készségesen hadba vonuló katonai rétegre volt szüksége. (A nemesítések feltételei legalábbis erre utalnak). A puskásság viszont olyan folytonosan katonáskodó, a jobbágyságról már leszakadt társadalmi réteget képvisel, mely a maga régi és erős szokásjogán alapuló életét élve, nem tudott az uralkodó társadalmi rendben helyet találni. A fejedelem katonákat, a puskásság viszont tényleges helyzetének legalizálásával, harca eredményeként társadalmi tért, elhelyezkedést nyert. A puskások megnemesítve, a maguk sajátos formáit megőrizve törekedtek külsőségekben is nemesi életmódra. Ennek a törekvésnek szimbólumaként tekintjük a XVII. sz. közepén feltűnő' puskás címereket. A kései feljegyzések és egykorú panaszok a puskásságnak Apafi korában történt tömeges kiváltságolására emlékeznek. Az 1667. évi marosvásárhelyi országgyűlés és az azután következők is megállapítják, hogy „nyilvánvaló kárukkal tapasztalják meg ... hogy e változó időkben a fiscalis jószágokban az értékesebb és paraszti szolgálatra alkalmasabb emberek nobilitáltatták, vagy a puskások közé íratták magukat." A nemességnek állandó panasza, hogy jobbágyaik nemesek lettek és „nemesi puskásságbúi akarván élni, semmi jobbágyi szolgálattyával nem akarnának szolgálni..." De hiába határozza az országgyűlés, „... hogy mely kétszáz puskás eximaltatott volt ennek előtte, azok vizsgáltassanak meg, ha kik azok közül decedáltak, azon szolgálatra pedig alkalmatos maradékjok vagyon, azok maradjanak puskási szabadságban; akiknek pedig maradványa alkalmatlan a puskássághoz való szolgálatra, redeáljanak a várakhoz való paraszti szolgálatra". És hiába hangsúlyozza még külön is, hogy „... akik ab anno 1657 nobilitáltatták magukat, virtosokért nem annyira, mint pénzekért, azpk is előbbi paraszti szolgálatra redeáljanak' és szolgáljanak a fiscalis várakhoz, vagy jószágokhoz ..."

9 Nem lehetett végét vetni a nemesedésnek, mert nem egy újonnan indult folyamatról volt itt szó, hanem egy régen meglevő, az erdélyi állam tényleges szükségletei által kialakított réteg talált utat, melyen az adott társadalmi rendben elhelyezkedjék. Tudjuk, hogy Erdélyben nem ment végbe a feudális földmonopólium koncentrálásának az a végletes folyamata, mely a Mohács előtti Magyarország többi részén a nagybirtok nyomasztó túlsúlyához vezetett. A királyi birtok, mely Erdélyben a vajda kezelésében állt, viszonylag épen maradt, s a szekularizált püspöki javakkal együtt a fejedelem kezében olyan hatalmas birtokkomplexumot jelentett, mely a kifejlődő fejedelmi abszolutizmus biztos bázisává lett. De nemcsak a nagybirtok fejlődése maradt hátra Erdélyben, hanem ezzel szoros összefüggésben a szabadparaszti rétegek feudális alávetése sem fejeződött be. Többnyire megőrizték szabad vagy félszabad állapotukat. Erdély társadalmának alakulását, egészen az Önálló fejedelemség 9 Magyar Országos Levéltár, Teleki család marosvásárhelyi levéltára, Teleki család, Joglevelek (P 657) 586, 6378; Missiles (P 659) 343; EOE XIV. 225, 295, 329.