Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - Szentgyörgyi Mária: Az erdélyi puskás címerek / 196–204. o.

Szentgyörgyi Mária: Az erdélyi puskás címerek 197 E sajátos címertípus megjelenésének Észak-Erdélyre, közelebbről Kővár vidékére és környékére koncentrálódását nem tekinthetjük a véletlen játékának. Keressük ezért az okokat és tényezőket, melyek éppen itt és éppen ekkor — a XVII. század második felében — hozták ezt létre. Címeralakunk a puskás az erdélyi okleveles szóhasználatban eredetileg olyan embertjelöl, aki valamilyen puskával teljesítendő szolgálattal tartozik földesurának vagy az országnak. Egyaránt használják a kifejezést nemesekre és jobbágyokra, a várakban és a földesúri udvarokban, katonai vagy egyéb szolgálatot teljesítő emberekre. Amellett, hogy a szó eredeti értelme mindvégig megmaradt, a puskás bizonyos társadalmi réteget jelölő kifejezéssé is lett. Olyan réteget jelölt, melynek tagjai békében paraszti szolgálatot teljesítettek, háborúban harcoltak. Idővel kiváltságolódtak, sőt meg is nemesedtek.

3 Erdély társadalmának alakításában nagy szerepe volt a katonáskodásnak. Nemcsak a kiváltságolt rétegek kötelessége volt ez, de igen nagy részt vállalt benne a jobbágyság is. Ez későbbi korokban a hadakozó jobbágyok kiváltsagolódásához vezetett. Régi szokást rögzít Mátyás vitatott hitelű, 1463. április 6-ra datált hadügyi szabályzata, mely kimondja, hogy generális expeditio esetén nemcsak a nemeseknek, de jobbágyaiknak is fejenként kell hadba szállniok. Még fegyverzetükről is rendelkezik, mondván, hogy akinek módja engedi, lovakkal, jó fegyverrel, a szegényebbek pedig gyalog, puskával vagy legalább paraszti fegyverekkel felszerelve vonuljanak hadba, ötödrészük azonban régi szokás szerint itthon marad a várak, a határ és az ország házainak védelmére. Alább még egy helyen szól a szabályzat a jobbágyság hadi kötelezettségéről : elrendeli, hogy a várak védelmére annyi egy telkes nemes és magyar vérű jobbágy maradhat otthon, amennyit a főispán és a választott nemesek engednek, de a nemesség otthon maradt negyedrészével együtt ezeket is regestrumba kell venni.

4 A XVI. században a középkori gyakorlat folytatásaként az erdélyi fejedelemség a jobbágyok széles rétegét tartotta fegyverben. A jobbágyság tehetősebb, legalább 2—4 Ökörrel rendelkező, rovás alá eső részének a fegyvertartás és fegyvergyakorlat kötelező volt, és az állam időnként a szükség nagyságához képest a földesurak által kiállított fegyveresek mellett a parasztság kisebb-nagyobb arányú népfölkelésszerű fegyveres erejét is igénybe vette. Ez a gyakorlat azonban a század végével lezárult. A fejedelmi seregek tekintélyes része továbbra is paraszti eredetű maradt, de hadállítási rendszere részben megváltozott.

5 A XVI. század közepi országgyűlési végzések a Mátyásnak tulajdonított hadi szabályozáshoz hasonlóan a nemesekével együtt határozzák meg a jobbágyság katonáskodását. A század második felében világosan megszabják a „hadakozó jobbágyok" kívánatos helyzetét, a földesuraknak és a fejedelemnek hozzájuk való viszonyát, hadviselésüknek módját és köteles felszerelésüket. „Hadi szolgálatnak idején" mindenkor „egy hópénzt" földesura ad hadbavonuló jobbágyának. Ennek letelte után a fejedelem visel rá gondot. „Békesség idején penig az nemes ember bírja, úgy mint sajátját, övét, 3 Szentgyörgyi Mária: Jobbágyterhek a XVI—

XVII. századi Erdélyben. (Értekezések a Történeti Tudományok Köréből. Új sorozat 27.) Budapest, 1962. (továbbiakban: Jobbágyterhek) 71—74. 4 Székely Oklevéltár. I—VIII. Kolozsvár-Budapest, 1872—1934. (továbbiakban: Székely Oki.) I. 196—199. 5 EOE I. 87, 218, 391—392, 405—406, 419, 526; II. 85, 287, 559; III. 29. 426, etc. — A jobbágyság lefegyverezésére: EOE IV. 556—558. — A jobbágyság hadi szolgálatának megváltozására: Jobbágyterhek 60—64.