Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 2. - Ember Győző: Levéltári kiadványok / 171–195. o.

Levéltári kiadványok 191 sában, hanem általában is ír arról, hogy a levéltári intézményeknek milyen kiadványokat kell készíteniök. Szerinte a levéltári intézmények legfontosabb kiadványai a következők: évente vagy kétévente beszámoló a levéltári intézmény tevékenységéről, különböző levéltári segédletek, a levéltári intézmény anyagát és munkáját ismertető cikkek tudományos folyóiratokban, iratkezelési kézikönyvek és útmutatók, forrásközlések, köztük mikrofilmpublikációk, évente vagy kétévente a levéltárfenntartó állam szervezetét ismertető évkönyv, a levéltári intézmény anyagát és működését ismertető füzetek, a levéltári intézmény folyóirata. (361—363. o.) Az Egyesült Államok levéltárainak, elsősorban a National Archives and Record Service-nek, a publikációs programja, láthatjuk, Posner elgondolásán alapszik. A szocialista országokban megjelent levéltár tani kézikönyvek közül sem mindegyik foglalkozik a kiadványkészítés kérdéseivel. Nincs szó róluk pl. G. Enders Archivverwaltungslehre című könyvében (Berlin, 1962). Nem tér ki ezekre a kérdésekre A. Sacerdo^eanu Archivistica című munkája sem (Bucuresti, 1970). A szovjet levéltári kézikönyvek azonban tág teret szentelnek a kiadványkészítés problémáinak. A Moszkvában 1958-ban megjelent Teorija i praktika arhivnogo dela v SSSR című kollektíven készült kötetet emelem ki közülük, amelyet G. A. Belov, A. I. Loginova, K. G. Mitjajev és V. R. Prokopenko szerkesztett. Minthogy a Szovjetunió levéltári intézményeiben szinte kizárólag csak levéltári segédleteket, valamint forrásközléseket publikálnak, az említett kézikönyv is ezekkel foglalkozik, mégpedig a forrásközlésekkel, különösen azok apparátusával, sokkal behatóbban, mint a segédletekkel. Az általános levéltári kézikönyveken kívül külön archeográfiai kézikönyvek is jelentek meg a Szovjetunióban. Bár 1939-ben jelent meg Moszkvában, ma is alapvetőnek mondható A. A. Silov munkája a 19. századból és a 20. század elejéről származó iratok kiadásáról. Nem kézikönyvben, hanem számos tanulmányban és előadásban foglalkozott az archeográfia kérdéseivel D. A. Csugajev, akinek 1957 és 1967 közötti összegyűjtött írásait Archeográfia és forráskutatás címen 1969-ben Moszkvában jelentették meg. Újabban jelent meg M. C. Szeleznyev kézikönyve A szovjet archeográfia elmélete és módszertana címen. (Moszkva, 1974.) A róla szóló ismertetést, kritikát 1. a Szovjetszkie Archivi c. folyóirat 1975. évi 4. és 1976. évi 1. és 2. számában. A forrásközlések gyakorlatával hivatalos szabályzatok hosszú sora is foglalkozott a Szovjetunióban. Az utolsót 1969-ben Moszkvában tette közzé a Szovjetunió Minisztertanácsa mellett működő Levéltári Főigazgatóság, együttműködve több más intézménnyel. A forrásközlés módszertanával olyan behatóan foglalkozni, ahogyan azt a forrásközlési szabályzatok teszik, jelen tanulmányomban nem tartottam szükségesnek, ez tanulmányom kereteit szétfeszítette volna. A Szovjetunión kívül más szocialista országban is készültek és készülnek forrásközlési szabályzatokjelentek és jelennek meg archeográfiai tanulmányok és cikkek. Ezek közül itt csak egyre hivatkozom, nemcsak azért, mert a legújabbak közé tartozik, mert az eddigi irodalom eredményeinek jó összefoglalása mellett új megállapításai is vannak, hanem a benne közölt hasznos bibliográfiai összeállítás miatt is. E tanulmány szerzője I. Filipovic, címe: Az 1526 és 1848 közötti történeti dokumentumok tudományos-kritikai közlésének alapelvei. Az Archivski Vjesnik című zágrábi levéltári folyóirat XV. évfolyamában jelent meg 1972-ben, a 127—211. oldalakon. Megemlítem végül saját tanulmányomat, amelyet a levéltári forrásközlés apparátusáról írtam, és amely az Études historiques Hongroises című mű I. kötetében jelent meg, Budapesten 1975-ben, magyarul pedig a Levéltári Közlemények XLVI (1975) évf. 2. számában. Míg a szocialista országok levéltárosait elsősorban a levéltári forrásközlés kérdései foglalkoztatták a levéltári kiadványokkal kapcsolatban, a polgári országok levéltárosai tanulmányaikban és cikkeikben inkább azzal foglalkoztak, hogy a történettudományban betöltött szerepüket tisztázzák. A holland levéltárosok pl. 1972-ben kétnapos tanácskozáson vitatták meg ezt a kérdést. (L. Nederlands Archievenblad, 76, 1972.) A kétféle irányzat természetesen nem zárta ki, hogy a szocialista országok levéltárosai a történettudományhoz fűződő kapcsolataikat is megtárgyalják, mint ahogyan a polgári országok levéltárosai vitatkoztak forrásközlési problémákról is. A számos ilyen tárgyú cikkre és tanulmányra, amelyek a levéltári kiadványokat csak közvetve érintik, csak általánosságban utalok. Külön is hivatkozom 2 tanulmányra, amely arról szól, hogy 2 európai országban miként irányítják, illetve próbálják irányítani a levéltári intézmények kiadvány-