Levéltári Közlemények, 47. (1976)

Levéltári Közlemények, 47. (1976) 1. - IRODALOM - Vörös Károly: Sashegyi Oszkár: Iratok a magyar felsőoktatás történetéből, 1849–1867. Budapest, 1974. (Felsőoktatástörténeti kiadványok 3.) / 123–125. o.

Irodalom 123 lemi, anyagi erőfeszítés, amellyel uralmát a Habsburg-dinasztiával szemben biztosítani akarta, elsőrenden védekezés volt III. Frigyes pretenzióival szemben. Az Anjouk nem sokat tettek Magyarország déli határainak védelmére. Mátyás bánságok szervezésével olyan védelmi övet épített ki, „amely az ország tulajdonképpeni határai előtt fogta fel az ellenséges támadásokat és ezzel megakadályozta hogy az állam területe hadszíntérré váljék." (Mályusz Elemér „A magyar állam a középkor végén" című tanulmánya a Magyar Művelődéstörténet II. köt. 27—28.1.) Hogy családi dinasztia alapítására törekedett? Fél évezreddel visszapillantva csak mélyen fájlalhatjuk, hogy Szent István mellett legnagyobb uralkodónknak nem volt méltó, törvényes utóda. Vajon bekövetkezik-e Mohács, ha mint Géza fejedelmet Szent István, I. Károlyt Nagy Lajos, Mátyást is vele kongeniális fia követhette volna a trónon? — Vajon egyértelműen az ő történelmi tévedésének kell-e tekintenünk, hogy tehetségének, országa gazdasági és katonai erejének javát nyugati szomszédjával vívott harcaira volt kénytelen fordítani? Maradjanak most e kérdések megválaszolatlanok, nem is folyóiratunk feladata ezek elemzése. Felvetődésük önmagában is nagy érdeme Nehring művének, amelynek függeléke in extenso közli a bécsújhelyi szerződés különböző okmányait. Egy külön kis exkurzus pedig Mátyás külpolitikájának belpolitikai feltételeiről szól. A kitűnő kötetet részletes bibliográfia, a helynevek német, magyar, cseh és lengyel változatainak jegyzéke és személyi névmutató zárja. Komjáthy Miklós SASHEGYI OSZKÁR IRATOK A MAGYAR FELSŐOKTATÁS TÖRTÉNETÉBŐL 1849—1867 Budapest, 1974. 436 1 (feísőoktatástörténeti kiadványok 3.) Az 1848—49. évi függetlenségi harc leverését követő másfél évtizednek, az ún. abszolutizmusnak története a nemzeti múltnak hosszú időn át nemcsak hogy kevéssé kutatott, de kevéssé is emlegetett fejezeteként szerepelt: a köztudatban egyre inkább csak olyan hangulati elemekben élve, melyeket a korszak nyitányaként bitók és börtönök, folytatásaként a Bach-huszárnak címzett idegen vagy magyar, de árulóvá lett hivatalnokok és zsandárok rémuralma, befejezésül pedig, — az ellentétek utókorához képest minél jobban érzékelhetővé teendő — a kiegyezés tömjénfüstje határozott meg. Hogy valójában ez a rendszer elvi alapjainak minden mélységesen ellenforradalmi meghatározottsága, politikai gyakorlatának pedig nem kevésbé, sőt öntudatosan is vállalat reakciós volta ellenére is, gyűlölt apparátusával és népszerűtlen intézkedéseivel együtt (sőt többnyire éppen azok által) végül mégis csak egy többé-kevésbé következetes polgári átalakulás megindítására kényszerült, a hazai történeti közgondolkodásban csupán lassan kezdett akár csak némi teret is nyerni. Okát e hallgatásnak és mellőzésnek a magyar uralkodó osztály: nagybirtok és nagytőke jórészét közvetlenül vagy közvetve az abszolutizmus viszonyaihoz fűző személyi, családi és vagyoni szálak sokaságán túl talán annak felismerése is alkotta, hogy a magyarországi polgári rend maga is, mint olyan, lényegében: éppen gazdasági alapjaiban, de sokban politikai-igazgatási rendszerében is, végiilis éppen ebben a hagyományosan oly ellenszenves rendszerben s annak gyakorlatát követve alakult ki, s a kor bolygatása mintegy az egész hazai tőkés-polgári fejlődést is kompromittálással fenyegette. Csupán a felszabadulás után kezdtek létrejönni a feltételei a kor valódi kritikus szemléletének: szétválasztva benne a feudális centralizáló abszolutista és a polgári rendet elindító vonásokat. És ha ezek szétválasztása feudalizmusnak és polgári átalakulásnak az abszolutista állam kereteiben átmenetileg még szoros, bár éppen nem ellentmondásmentes összefonódása folytán sok esetben igen nehéznek, szinte lehetetlennek bizonyult is, — kétségtelen, hogy napjaink szemlélete a múlthoz képest e korszakról legalábbis már sokkalta differenciáltabb: negatívumait nem a napi politikától fűtött érzelmi alapon utasítva el és nem tagadva pozitívumait sem: a kort és a rendszert a maga egészében mint a feudalizmusból a kapitalizmusba átmenet egyik, a Habsburg birodalom viszonyaira kivált jellemző, sajátos politikai formáját értékelve. Abban, hogy ez a differenciált, vagy legalábbis differenciálódni kezdő kép már eddig is kialakulhatott, igen nagy — mondhatni döntő —jelentőségűnek bizonyult a kor hatalmas, előzőleg leg-