Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 1. - Kubinyi András: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a XII. század közepén / 59–121. o.

76 Kubinyi András értelmezte — helyesen — a szót, és így is alkalmazta,

141 Becennél viszont az anathema általában a poena spirituális ellentéte, királyi büntetésmód.

142 A magyar szakirodalomban a sanctio-formulákkal viszonylag sokat foglalkoztak, ugyanis a krónikairodalomban előforduló sanctio-formulák kormeghatározásául akarták felhasználni.

148 Sajnos, a sanctio-formulák különböző, évszázadok óta használt elemekből tevődnek össze, úgyhogy minden alkotóelemére lehet korábbi analógiákat találni. Nézetünk szerint többre nem lehet ezeket a formulákat felhasználnunk, mint az egyes nótáriusokra jellemzők kiválogatására. Az elemeket a teljes sanctibban szinte ötletszerűen állították össze. Nem lehet véletlen, hogy szó szerint egyező Sanctio mindössze két, egyidőben kelt, ugyanazon destinatarius számára kiadott, és a jelek szerint hamisított oklevélben fordul elő.

144 Ennek ellenére, mint azt az anathema szóval kapcsolatban megállapítottuk, pontosan ki lehet következtetni az egyes nótáriusok szemléletét. Részletesebb elemzés helyett néhány példát emelünk ki. A poena spiritualis-hoz tartalmilag a felségsértővé nyilvánítás, és ezen keresztül a kegyvesztéssel, a Huldeverlust-tal való fenyegetés áll a legközelebb.

145 Ezt, akár külföldön,

146 elsősorban az „indignatio regis-"-szel

147

, az „ira regis-"szel

148

, „reus regis-"szel vagy „maiestatis"-szal

149 fejezik ki, sőt egyszer előfordul a felségsértés szó szerinti említése is (nostram se sentiat ledere maiestatem

150

). Az érdekes ebban az, hogy az idézett adatok vagy Barnabás-oklevelekből, vagy nótáriust nem említőkből származnak. Becen ott, ahol Barnabás „ira regis"-t említett, az ősi

151 „iram dei incurrat"

152 formulát használta, az „indignatio regis"-t pedig a „sancti regis feriatur indig141 RA 73: „divino totius ecclesie subiaceat anathemati." — 82: „anathema sit a Sancto Martino." — 84: Id. az előbbi j-t. — 90: „a deo patre anathematizetur." — 94: „sub anathemate Jhesu Christi sattane tradatur." (Hamis.) Egy oklevélben nincs ilyen világosan kifejezve, 77: „anathematis feriatur exterminio", de mivel ez poena saecularis-szal folytatódik („regis ac regni tocius reus existat"), ezt is egyházi értelemben kell felfognunk. — Egyházi értelemben használja II. Géza hamis, és nem Barnabástól kelt 7l-es oklevele is: „anathematizatus existat coram deo et omnibus sanctis eius." — III. István egyetlen nem Becentől származó anathema formulája az előbb idézett 77. számú Barnabás-oklevélre megy vissza, és így egyházi értelműnek kell tartanunk: 111: „anathematis sentencia feriatur et regié magestati reus indicetur." 142 RA 101: „regié maiestatis anatéma incurrat." — 104: „regali sine fine subiaceat anathemati." — 110: „regieque maiestatis anathemati subiaceat." — A 107. oklevelet értelmezhetnénk egyházi tartalmúnak is: „non aliter quam hostem et dissipatorem rerum ecclesie illum anathematizamus", azonban a többes szám első személyre tekintettel ezt is királyinak kell tartanunk. — Három másik esetben az anathema-t kibocsájtó személy neve nincs megadva. Két esetben ez az egyetlen poena, mindkettőt Vido pecsételte. 117: „sub anathemate sit" és 123: „anatéma sit". — Egyedül a 108. sz. oklevelet értelmezhetjük poena spiritualis-nak, mivel az oklevélben poena temporalis is szerepel: „sub anathematis gladio feriatur et in cameram regis C Iibras auri persolvat." 143 Heilig i. m. 26—32. — Szilágyi, Az Anonymus-kérdés i. m. 46—51. — Kristó Gyula, Korai levéltári és elbeszélő forrásaink kapcsolatához, Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica, Tom. XXI. Szeged, 1966, 7—13. — Vö. még Turchányi i. m. 24—26. 144 RA 91, 92. (A 91-es valamivel bővebb.) 145 Hermann Krause, Königtum und Rechtsordnung in der Zeit der sächsischen und salischen Herrscher, ZSRG Germ. Abt. 82 (1965) 66. 146 Joachim Stadtmann, Die Pönformel der mittelalterlichen Urkunden, Archiv für Urkundenforschung 12 (1931) 302, 310, 312, 320—321. — A kegyvesztésre Id. még: Bernhard Diestelkamp, Huldeverlust, Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte, 259—262. 147 RA 91, 92, 103. — Mindhárom dalmát destinatariushoz szóló és hamis oklevél. Felhasználásuk tehát megkérdőjelezendő. Az előző kettőt állítólag Barnabás, az utóbbit István kancellár állította ki. 148 RA 82, 90. . • 149 RA 77 (idézve fenn, 141. j.), Barnabásé. — 111, nótáriust nem említve. 150 RA 112. 1166-ban kiadott, nótáriust nem említő oklevele III. Istvánnak. — Talán I. Frigyes császári okleveleinek hatása, alatta növekszik a császári „Majestätsbegriff", Stadtmann i. m. 321. — A felségsértésre ld. még pl. Walther Kienast, Untertaneneid und Treuvorbehalt in Frankreich und England. Studien zur vergleichenden Verfassungsgeschichte des Mittelalters, Weimar, 1952, 157—162. Vö. még Gottfried Koch, Auf dem Wege zum sacrum impérium. Studien zur ideologischen Herrschaftsbegründung der deutschen Zentralgewalt im 11. und 12. Jahrhundert (Forschungen zur mittelalterlichen Geschichte Bd. 20.) Berlin, 1972, 239—240. 151 Olaszországban már a VIII. századtól használt, Stadtmann i. m. 287. 152 RA 101, 104, 106. A 147. j.-ben idézett három dalmát hamisítvány — amennyiben hitelt, adhatunk nekik — már előttük is használta. — A hiteles, és ugyancsak dalmát destinatarius számára