Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 1. - Kubinyi András: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a XII. század közepén / 59–121. o.

Királyi kancellária és udvari kápolna a XII. század közepén 69 2. A nótárius feladatköre A királyi írószerv tevékenysége megismerése végett először a nótárius feladatkörével kell foglalkoznunk. A fentebb ismertetett adatok alapján erre látszólag könnyen adhatunk választ. Mint láttuk, általában tevékenységét az oklevelek a „scripsit", „conscripta est", „perscripta est," „per ... notarium ... seribi precepi", valamint a „scriptor", „scriba" kifejezésekkel fejezték ki, amelyeket a régebbi magyar diplomatikai irodalom szó szerint értelmezett: Fejérpataky szerint a nótárius maga írta az okleveleket.

71 Annyira bízott az oklevél corroboratiója „scripsit" szava írásként való értelmezésében, hogy a nótárius kézírását még olyan oklevelek esetében is fel vélte ismerni, amelyekben ilyen személy megnevezve nincs.

72 Fejérpataky nézetét 1928-ban Varjú Elemér cáfolta meg. III. István öt oklevelét, amelynek írójául Becent nevezik meg, vizsgálta meg alapos paleográfiai elemzéssel, közölve egyben az oklevél facsimile-részletét is, és ennek alapján megállapította, hogy mindet más kéz írta.

73 Ennek alapján szembefordult Fejérpatakyval, és úgy vélte, hogy a nótárius, scriptor stb. megnevezése nem másoló, leíró, hanem fogalmazó értelemben szerepel.

74 Szentpétery továbbfejlesztette Varjú nézeteit. Szerinte „bizonyos egységesítő irányzat az oklevelek szerkezetében mégis észrevehető". Az írások és a külső formák különbözősége mellett ezt csakis úgy fejthetjük meg, hogy Barnabás és Becen szerepe nem (vagy nem mindig) az oklevél írása, hanem azoknak megfogalmazása, vagy a felek által benyújtott fogalmazványnak többé-kevésbé való átalakítása volt. A seribere, scriptor s hasonló kifejezéseknek tehát, amint ezt Becenre vonatkozólag az ő nevével jelzett oklevelek eltérő írása és ortográfiája alapján Varjú Elemér már előbb megállapította, itt, az ő szerepükre nézve valószínűleg az az értelme, s ezt az egyik oklevélben Barnabás szerepének a scripsit, scriptor helyén, hasonló kapcsolatban dictavit szóval jelölése is igazolja, mert ez fogalmazást jelent."

75 Megjegyezzük, hogy Szentpétery is végzett mind Barnabás, mind Becen okleveleivel kapcsolatban írásösszehasonlítást, amivel igazolta Varjú állításait. Úgy vélte azonban, hogy a Becen által „írt" oklevelek között különböző kéztől származó kisebb csoportokat lehet felismerni. Amennyiben ez igaz, akkor ebből az következne, hogy a nótárius vezetése alatt több írnok dolgozott, és ezek írása választható el egymástól. Bár ennek lehetőségét nem vonjuk kétségbe, mégis azt kell mondanunk, hogy a 71 Fejérpataky, Kanc. 22—29., 90—91. — Uő., III. Béla 2—3. 72 Fejérpataky, Kanc. 24—25. — Szerinte Barnabás írta valamennyi őt említő oklevelet, erre pedig példaként a RA 73 és 78-as okleveleket hozza fel. Úgy találta továbbá, hogy a jegyzőt nem említő RA 68-as missilist, valamint 86-os oklevelet ugyanaz a kéz írta. Sajnos, a négy oklevél egyikénél sem lehet ezt igazolni. Szentpétery különben (Okit. II. tábla, 2. a—c kép.) épp három, Barnabást az oklevél írójául megnevező írás fényképét közli, amelyek világosan mutatják, hogy más-más kéz írásai. Vö. még uo. 58. 73 Varjú Elemér, Legendáé sancti regis Stephani. Szent István király legendái, Bp., 1928, 58— 62. — A RA 104, 106, 107, 110, 116 okleveleket vizsgálta meg, és facsimile részletüket közölte. 74 Uo. 59. o. 1. j. — Felhasznált azonban egy téves bizonyítékot is: félreqlvasva egy 1172-es oklevelet: „praescripta"-t „perscripta" helyett, aminthogy erre már Szentpétery is figyelmeztetett, Okit. 60. o. 10. j. 75 Szentpétery, Okit. 60. — A „dictavit" kifejezésre ld. fenn, 41. j. — Szentpétery ui. állást foglal Bresslau-va\ szemben Ficker mellett, aki a Beiträge zur Urkundenlehre II. k. 25. o.-on a „seribere" és „conseribere" szavaknak fogalmazás értelemben való használatát is lehetőnek tartotta, és akit Otto Posse, Die Lehre von den Privaturkunden, 1887, 86 is követett. — Vö. Harry Bresslau, Handbuch der Urkundenlehre für Deutschland und Italien, I. Bd. Leipzig 1889, 456. o. 3. j., valamint későbbi kiadásait is.