Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 2. - IRODALOM - Kállay István: Genealogisches Jahrbuch. Herausgegeben von der Zentralstelle für Personen- und Familiengeschichte. Band 12. Neuestadt an der Aisch, 1972. / 318–320. o.

Irodalom 319 írt pásztorjátékát. A költőt a versben egy koronás nimfa ciprusfenyő és sziklák között a Kress-ház őseinek emlékére emelt templomokhoz vezeti. Végül a költő a nimfával együtt a legutóbb meghalt Christof Kress von Kressenstein sírjánál időzik, dicsőítve az elhunytat. Maga a pásztorjáték — a versekben az ősök összes birtokait és hivatalait felsorolván—és a hozzá csatlakozó hét oldal lábjegyzet fontos biográfiai, genealógiai anyagot tartalmaz még akkor is, ha maga a pásztorjáték leírása bő teret kap. A szerző által a „legkülönösebb barokk formának" nevezett gyászpásztorjáték a XVII. század végével megszűnt, hagyományai azonban szerényebb formában a XIX. századig továbbéltek. Dr. Gerhard Hirschmann (Nürnberg) Albrecht Dürer származásáról és családjáról ír születésének 500. évfordulója alkalmából. Dürer őseiről — az általa vezetett családi krónika alapján — elmondja, hogy a paraszti sorból származó nagyapa, Antal, Ajtós faluból költözött Gyulára, ahol aranyműves mesterséget tanult. Fia, idősb Albrecht, az ő mesterségét folytatta. Hosszabb vándorlás után 1455-ben Nürnbergben telepedett le, ahol 12 évvel később Hieronymus Holper aranyműves lányát, Barbarát vette feleségül. Házasságukból 18 gyermek származott, keresztszülőik kiválasztása arra utal, hogy Dürer a közepes vagyonú nürnbergi családokkal állott kapcsolatban. 1471-ben ifjabb Albrecht Dürert Bernhard Walther és Sebald Lochheim kereskedők tartották keresztvíz alá. 1494ben kötött házasságot Agnes Frey-jel, akin keresztül vagyonos nürnbergi családokkal került rokonságba, kik a patríciusokkal házassági kapcsolatban állottak Dürer családi köre nem volt nagy, mivel testvérei közül csak kettő (Endre és Hans) ért meg magasabb életkort. Ez utóbbi Dürer műhelyében mesterként dolgozott, később Lengyelországba vándorolt, ahol Zsigmond király mellett udvari festő lett. Másik testvére, Endre, aranyművesként dolgozott. Teljesen újszerű, a genealógiai irodalomban eddig csaknem ismeretlen témát dolgozott fel a kötet szerkesztője, Dr. Heinz F. Friederichs (Frankfurt) „Genealógiai ábrázolás Közép-Amerika Columbus előtti indiánjainál" címen. Utah, Colorado, Arizona és New Mexico mai USA államok területén az i.u. első évezredben földművelő, letelepedett indiánok laktak. Egy helyiséges kőépítményeik voltak, melyeket egymás mellé építettek és melyeknek — létra segítségével—felülről volt a bejáratuk. Egy ilyen pueblóban, a rokon családok házközösségében 50—500 ember élt. Minden család maga látta el magát, közös volt azonban bizonyos készletek felhalmozása és a segítségnyújtás. Az asszonyokat tisztelték, a férfi tekintélyét az anyai ág adta. A pueblo-kultúra virágkora i. u. 600—1300 közötti időre esik, mikor a pueblo falvak ezrei léteztek. 1540 körül a hódító spanyolok már csak 80 ilyen falut találtak, ma még 25 áll belőlük. Közülük váltak ki a csicsimekek, kik a VII—

IX. században dél felé vándoroltak és Tula néven pueblo várost alapítottak. 1160 körül a préri indiánok — apacsok, navajok — támadása elpusztította településeiket. Az 1276—1299 közötti szárazság a szántóföldeket sivataggá változtatta, a maradék lakosság ekkor még délebbre települt. A csicsimekek, mindenekelőtt az aztékok, kiszorították a délebbre lakó törzseket, átvették azok kultúráját. Megalapították Tenocatitlan városukat, a mai MexicoCityt. Birodalmukat Hernan Cortez hódította meg. 1525-ben Quauhtemoc királyuk megölésével ért véget történetük. Az aztékok, átvéve a korábbi kultúrák írását, jelentősen továbbfejlesztették azt. írásuk képírás (pictographie), melynek jelei nem szavakat, hanem fogalmi csoportokat jelölnek. Kizárólag a személyneveket írják szójelekkel, így pl. egy csicsimek törzsfőnököt mindig ugyanaz a szimbólum, nyíl és íj jelöl. Ezt az írást látjuk a Mesaverde-kultúra 1200 körüli időkből származó sziklajeleiben vagy háncspapírra, textil- vagy bőrre írt emlékeiken. Mindössze 20—30 darab élte ezek közül túl a spanyol hódítók pusztító dühét, de ezek igen fontos bizonyságai egy letűnt kultúrának. Az aztékok vezető rétege hatalmi igényét kezdettől fogva — ahogy ez más népeknél is volt — származásával igazolta. A származást képes genealógiai ábrázolással mutatták be. A szerző három ilyen táblázatot ír le, a XIV—

XV. századból Az elsőn egy háncsszőnyegen ülő párt láthatunk, a nemesek részére fenntartott ruházatban. A pártól lábnyomok vezetnek lányuk és férje képéhez. A másik ábrázolás Tlatzcentzin csicsimek herceget ábrázolja, pueblójában zsámolyon ülve, ágyékkötővel és a nemesek részére fenntartott kabátszerű ruhában. Főnöki méltóságát a vörös fejdísz, tolldísz és virágcsokor hangsúlyozza. Tőle vékony vonalak vezetnek fiai képeihez, kik szintén pueblo-házaikban ülnek. Újabb vékony vonalak vezetnek a további generációhoz és így tovább. Az asszonyok hosszú ruhában férjeik mellett térdelnek, hajuk szarvszerűen befonva. Az aztékok szomszédai, a mistékek hasonló nemesi származási táblázatokat készítettek. A képszerű ábrázolás születésről, rokonságról, házasságról, halálról beszél, részben i. u. 692-ig vezethető naptári adatokkal. Mindezek azt bizonyítják, hogy a pueblo-indiánok és nahua-törzsek jelentős genealógiai hagyományokkal rendelkeztek. A kötetben olvashatunk még a hollandiai genealógiai irodalomról, Johann Philip Sipman macassari kormányzó hagyatékáról, az Intelvi-Tal-i Prestinari szobrász családról, a Schinderhann család eredetéről, a bécsi kongresszus résztvevőinek címereiről. A kötet tartalmazza a Családtörténeti Központ 1971. évi munkájáról szóló jelentést, többek között azoknak az imponáló számú kiadványoknak és előadásoknak a felsorolását, melyeket a Központ