Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 2. - IRODALOM - Bak Borbála: Kávássy Sándor: Bevezetés a történettudományba. Budapest, 1973. / 316–318. o.

316 Irodalom KÁVÁSSY SÁNDOR BEVEZETÉS A TÖRTÉNETTUDOMÁNYBA Budapest, 1973. 98 1. Kávássy Sándor jegyzetének jelentősége kettős, egyrészt, mert a főiskolai hallgatók tanulmányaihoz nyújt fontos segítséget, másrészt, mert a történettudomány műveléséhez szükséges módszertani ismereteket tartalmazó összefoglaló kézikönyv magyar nyelven ma is hiányzik. A szerző a jegyzetben összefoglalt alapvető ismereteket hét nagy fejezetre osztotta. Az első fejezet világosan tisztázza a történet és történelem fogalmát, szól a történelem periodizációjáról, térbeli felosztásáról. A jegyzetben itt leszögezett álláspontnak megfelelően a későbbiekben következetesen szerepelnek a „történet" és „történelem" fogalmak. Kávássy S. csak az utolsó fejezetben, a történetírás kérdéseinél utal meglehetősen pesszimista módon arra, hogy az általános szóhasználatban a két fogalom között a különbség eltűnik és véleménye szerint bár helyesebb lenne történelemírásról beszélni, „a megkövesedett szóhasználattal... nincs mit kezdenünk". (82. p.) A két elnevezés következetlen használatánál zavaróbb az, hogy a fogalmak bizonytalansága történettudományi irodalmunkban nemegyszer félreértések forrása lehet. Itt csupán egy példát szeretnék ebből a munkából kiragadni. A jegyzet írója a következőképpen határozza meg a történelem rész- és segítőtudományainak fogalmát: „Miként más tudományok, akként a modern történettudomány sem csak egy tudományt és annak különböző szakágait foglalja magában, hanem több, jórészt önállósult tudományt is. Ugyanakkor a múlt megismerésében más, a történelem keretein kívül eső tudományokra is támaszkodik. Az előbbieket általában a történelem résztudományainak, az utóbbiakat pedig a történelem segítő- vagy segédtudományainak szokták tekinteni. E tudományokat újabban forrástudományoknak is nevezik." (6. p.) A meghatározást követően világos összefoglalásokban tárgyalja a történelem résztudományait, azaz a diplomatikát, paleográfiát, kronológiát, pecséttant, éremtant, címertant, genealógiát, epigráfiát, hivataltörténelmet, tudománytörténelmet, illetve a történelem segítőtudományait, azaz a nyelvtudományt, néprajzot, régészetet, antropológiát, lélektant, szociológiát, statisztikát, földrajzot, irodalomtudományt és végül utalásszerűén a levéltártant, muzeoíógiát, valamint a könyvtártant. A fő problémát nem az egyes tudományok rész- vagy segítőtudományként való felsorolásában látom, hanem a főcsoportok elnevezésében. Szentpétery Imre „Történelmi segédtudományok" című tanulmánya a fenti fogalom körébe az oklevéltant, a paleográfiát, a címertant, a pecséttant, a numizmatikát, a genealógiát, a kronológiát, azaz a jegyzetben résztudományoknak nevezetteket utalja. Az egyetemeinken használatos jegyzetek közül a Léderer Emma által írt jegyzet a segédtudományok sorában ugyanazokat tárgyalja, mint Szentpétery Imre. A régészetet, néprajzot stb. kiegészítő-, ill. rokontudománynak nevezi. Szabó István jegyzetében a csoportosítás a Kávássy S. által alkalmazottal azonos. Kosáry Domokos „Bevezetés Magyarország történetének forrásaiba és irodalmába (I.)" című munkájában a segédtudományok kézikönyvei között az oklevéltan, a paleográfia stb. alapmunkáit veszi számba. Az idegennyelvű szakirodalomban a történeti segédtudományokra a BcnoMoraTejitHtie HCTopHHecicne flHcunnJiHHbi, a historische Hilfswissenschaften, az auxiliary historical studies nevet használják és azokat a tudományokat sorolják ide, amelyeket Kávássy S. a történelem résztudományaiként említ. A jegyzet utolsó idézett mondata a forrástudományok elnevezést is felveti. Feltehetőleg a szerző itt Ember Győző javaslatára utal. Ember Győző szerint ugyanis a történeti segédtudományoknak nevezett diszciplínák körét (oklevéltan, paleográfia stb.) némileg kibővítve forrástudományoknak kellene nevezni. Ügy gondolom, hogy nemcsak maga a példa, hanem főként az a körülmény, hogy egy főiskolai jegyzetből merítettük, igazolja, hogy mennyire sürgető a történelmi terminus technicusok egységes használatának megteremtése. A jegyzet második fejezetében rövid jellemzést olvashatunk a nem-írott forrásokról, majd az rótt források kritikájának legfontosabb, általános tudnivalói következnek. A harmadik és negyedik fejezet az írott forrásokat csoportosítja és jellemzi, valamint ismerteti az egyes források kritikájával kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Talán szerencsés lenne a két fejezetet egy-egy főcímmel is ellátni, mert a jelenlegi formában csak az egyes alfejezetek végigolvasása után válik világossá, hogy miért is alkot egy csoportot az elbeszélő történelmi irodalom, a memoár, az útleírás és a missilis, valamint az oklevél, az akta, a törvény, a sajtó és a statisztika. Az elbeszélő történelmi irodalomról igen világos, rövid összefoglalások szólnak. Csupán az alcímekben szereplő, többször is előforduló „középkori" külföldi és magyar történelmi irodalom helyett tartanánk szerencsésebbnek a periodizációról írt általános megjegyzéseknek megfelelően „feudalizmus kori"-ról beszélni.