Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 2. - IRODALOM - Bak Borbála: Kávássy Sándor: Bevezetés a történettudományba. Budapest, 1973. / 316–318. o.

Irodalom 317 Az emlékiratok, önéletrajzok, naplók, útleírások ismertetése, valószínűleg nagy számuk miatt, szinte csak felsorolásra szorítkozik. A negyedik fejezet két első alfejezete megismertet az oklevéltan alapfogalmaival, az oklevelek külső és belső ismertetőjegyeivel. Itt kerül sor néhány pecséttani fogalom tisztázására is, valamint röviden az oklevelek keltezésének feloldásához szükséges tudnivalókra. A magyar oklevelezési gyakorlat ismertetése során érinti a jegyzet a hiteleshelyek kérdését. Sajnos nem tisztázza egyértelműen a hiteleshely fogalmát. Az sem derül ki, hogy mi a konvent és a káptalan közötti különbség és hogy mit is jelent a birtokba való beiktatás. Szerencsés lett volna néhány oklevélből idézni és így képet adni pl.az oklevél-kibocsátás egyes lépéseiről vagy a király, az országos méltóságok oklevéladásáról. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy a hallgatók éppen a feudalizmus kori mindennapokat tudják a legnehezebben megközelíteni és az egyházi szervezetről rendkívül keveset tudnak. Félő, hogy egyértelmű meghatározások és példák hiányában a fenti fogalmak a hallgatóknak keveset mondanak. Ezután a jegyzet az iratokkal foglalkozik, részletesebben ismertetve néhány kiemelkedően fontos típust. A szerző a gazdaság- és helytörténelem összeírás jellegű forrásait elemzi, de sajnos nem határozza meg sem a dézsmajegyzékek, sem pedig a dicalis összeírások fogalmát. Az urbáriumokról ad ugyan általános ismertetést, de erre — számomra nem eléggé indokoltan — csupán a következő alfejezetben, a „Törvények és más jogszabályok" között kerül sor. Az iratok sorában csupán a Mária Terézia által elrendelt úrbérrendezés dokumentumait érinti. A „Törvények és más jogszabályok" című alfejezetben a törvény fogalmának meghatározását a magyarországi törvények rövid, általános ismertetése követi» Az egyéb jogszabályok közül a statútumokról, kormányrendeletekről, egyházi törvényekről, nemzetközi szerződésekről olvashatunk. Ezt követően a sajtó történetéről és a hivatalos statisztikai szervezet által közrebocsátott statisztikákról szóló tömör összefoglalások következnek. Az ötödik fejezet röviden foglalkozik a forrásokat őrző intézményekkel. A múzeumok, a könyvtárak, a levéltárak és a filmtárak általános bemutatása után a Magyar Országos Levéltár, egyéb hazai levéltáraink, a mai magyar levéltári szervezet és a külföldi levéltárakban levő, hazai szempontból fontos források ismertetése következik. Ezt a felosztást annakellenére, hogy jól tudom, milyen nehézségekkel jár a levéltári kutatás, különösen a kezdők számára, vitathatónak érzem. Levéltári forrásaink zöme a XIX. század közepéig latin nyelvű és mivel a tanárképző főiskolák tanterve szerint a történelem szakos hallgatók tantárgyai között a latin nyelv nem szerepel, úgy gondolom, a hallgatók jelentős része a feudalizmus történetére vonatkozó levéltári kutatásoktól tartózkodni fog. A hallgatók által leggyakrabban felkeresett forrást őrző intézmény a tapasztalatok szerint a könyvtár. A tudományos könyvtár anyagában való tájékozódás, az ott folyó munka annyi problémát vet fel, hogy legalább a könyvtárakkal kellene a jelenleginél bővebb terjedelemben foglalkozni. Ha azonban a szerző éppen a kutatási buktatókra gondolva döntött a levéltárak bőséges tárgyalása mellett, úgy gondolom, hogy a levéltári kutatással kapcsolatos gyakorlati szempontokat kellett volna a tárgyalás során elsősorban szem előtt tartani. így a Magyar Országos Levéltár történetének rövid bemutatása után szervezetét, osztályait kellene a teljesség igényével — nem mellőzve a Mohács előtti gyűjtemény t és a kapitalizmus kori gazdasági szervek iratanyagait sem — a kutatás szempontjából ismertetni. Magyarország többi levéltárát a jegyzetben az egyes szervek által képzett és a rájuk vonatkozó anyag rendjében találjuk. Szerencsésebb lett volna véleményem szerint a vonatkozó levéltári anyagot a mai magyar levéltári szervezet bemutatása során tárgyalni. Részletesebben kellene a kapitalizmus és szocializmus kori levéltári forrásokról is szólni. Az alapleltárak, csomójegyzékek, fondjegyzékek felsorolása mellett feltétlenül meg kellene említeni a repertóriumokat és az elsődlegesen a kutató tájékoztatását szolgáló ismertetőleltárakat. A hatodik fejezet a történelmi forráskiadványokkal foglalkozik. A forráskiadás történetének rövid áttekintése után a legfontosabb elbeszélő történelmi irodalmat tartalmazó kiadványokat sorolja fel, ezt követik az okmánytárak. Itt a cím szerinti számbavétellel nem elégszik meg a szerző, hanem ismerteti a kiadás módszereit is. A fejezetet az 1945 utáni forráskiadás részletes bemutatása, illetve a legfontosabb külföldi forráskiadványok rövid felsorolása zárja. A jegyzet utolsó része a történelem módszertanával foglalkozik. A szerző először a történelmi megismerést elemzi. Foglalkozik a megismerés egyes lépéseivel, a lényegfeltárás módszereivel és a történelmi megismerés lehetőségeivel, majd ezt követően a történetkutatás kérdéseit ismerteti. Nagyon gondosan és kellően részletezve beszél a kezdők számára mindig gondot jelentő cédulázás technikai kérdéseiről. Mindössze annyit jegyzek meg, hogy ha már a jegyzet az előbbiekben említett részletességgel foglalkozik a levéltárakkal, jó lett volna külön kitérni a levéltári források cédulázásának speciális problémáira is. A jegyzet bibliográfiai jellegű összeállításainak ismertetésére e helyütt az ad indítékot, hogy a a kutatásmódszertani kérdésekkel kapcsolatban sorolja fel a szerző a legfontosabb bibliográfiákat. A már eddig feldolgozott kérdésekre vonatkozó kézikönyveket, alapvető összefoglaló munkákat vagy a fejezetek szövegébe ágyazva, vagy lábjegyzetben olvashatjuk. A legtekintélyesebb összeállítás a kö-